Az 'alter'-tól távol

Hajnal van. A Nap sugarai rózsásan nyaldossák a látóhatár alját, de már jelentkeznek a munkaidőre. Körülöttem csak pislákolnak a fáklyák, amiket néhány órája gyújtottam meg. Te javában úton vagy, talán le is szállt a repülőd, és már nem láthatod a felhők fölött, hogyan is virrad új napra.

Aztán légrobbanás éles moraja zavar fel, mint mostanában minden reggel. A szomszédos falu határában gyakorlatoznak. Az utcában talán rajtam kívül más már észre sem veszi, annyira megszokottá vált. Vállamon megigazítom a kockás pokrócot. 

 

Igen, igen, nyár van, de az éjszakák és a reggelek hűvösek. Azt mutatják, lassan feje tetejére áll a világ. És ilyenkor mindig arra gondolok, amit a természetvédők szajkóznak, hogy elolvadnak a sarkok, és a gleccserek elindulnak hosszú útjaikra.

Kiloptam a mackódat a bőröndödből. Biztosan haragudni fogsz érte, mikor észreveszed, de nem akartam, hogy magaddal vidd. Így legalább biztosan hazatérsz, ha másért nem is, hát őérte. Már most hiányzik a te-fajta énem. Te vagy a legjobb alteregóm, amim csak volt eddigi életemben.

Ha most nem abban a korban élnénk, amelyikben, akkor levelet írnék neked, és a borítékba egy apró, lila, szárított kökörcsint tennék.
Ehelyett nézem a telefont, ahogy óráról órára egyre kisebb egységet mutat az akkumulátor-jelzés. Ilyen ez... Lassan minden régit eltemetünk magunk mögött, és helyette csak egy csupasz felszín marad, ami csak akkor lehetne rosszabb, ha sóval hintenénk be.