Előttem a sorban a fiú lehajol a lányhoz, csókot nyom az arcára, majd a szájára, és mikor úgy érzi nem figyeli senki, ő tovább nézi a lányt, miközben az a szalagra pakolja az aznapi főznivalót. Elragadtatottság ül a szája sarkában, az ujjbegyeiben.
Számomra a szerelem természetes. Mint a levegő. Vagy az, hogy a lábujjaim folyton fagyosak, még a legnagyobb melegben is. Olyan ez, mint mikor az ember gyomrát szétfeszíti a vágyakozás, a várakozás, a türelmetlenség. Senki nem tudja jól megfogalmazni, milyen is, mikor az ember szerelembe esik. De azt hiszem, ha jól magunkba nézünk pontosan tudjuk. Félreismerhetetlen érzés.
Sebeket ejt rajtunk, amik soha be nem gyógyulnak, de annyi emléket is ad, amivel ki lehet tapétázni egész szobákat. Minden fotó valami meleg bizsergést vált ki. És ha egy is eltűnne közülük, üres lenne minden. A falon csupasz folt éktelenkedne, amit soha nem tudnánk befedni.
És ahogy az előttem ácsorgó párt figyelem, elgondolkodom, milyen lehet az életük. Vajon együtt élnek már? Szeretnének gyereket? Melyikük issza meg a vásárolt kakaót, és melyik a jeges kávét?
Szeretek elgondolkodni, ki hogyan szereti a másikat, ki hogyan becsüli a szerelmet.
Azt hiszem ezért vagyok olyan vérbeli ,,kékharisnyás". A könyvekben minden fal ki lesz ragasztgatva fotókkal a történet végére. És ezeket a fotókat senki le nem tépi, szél le nem szaggatja onnan soha.
