Rebbenek ki a szobából egyenesen a
két karod közé. Itthon vagy. Végre. Hiányoztál, bár nem
egészen egy nap telt el, mióta utoljára láttalak. A felnőtt élet
hétköznapi gépezete mindkettőnket külön-külön darál be 8-12
órán át, de aztán minden nap végén ott vagyunk egymásnak. Csak
egymásnak. Ilyenkor jönnek a hízelegve kért csókok, a csendes
ölelések, az idétlen röhögés valami béna videón, meg az, hogy
csak nézzük egymást. Esténként ujjaimmal körbejárom szád és
szemöldököd vonalát. Minden mozdulatban benne vagy. Az összes
ujjpercekből kiinduló remegés belőled s belőlem fakad. Úgy
érzem magam, mintha soha nem lennék képes elmondani neked,
mennyire is szeretlek, mert a szavak azok csak szavak. Nem tudják
visszaadni azt, ami odabent, a bordák mögött rebeg.
Azt hiszem nélküled nem bírnám ezt
a sok terhet, amit nap nap után pakolnak a vállamra, vagy veszek
fel önszántamból, és épp ezért tudom teljes bizonyossággal,
hogy veled a világ végére is elköltöznék, legyen az Kecskemét,
Székesfehérvár vagy Veszprém (bár ezekre pontosan rá tudunk
bökni a térképen). Soha nem a hely miatt tudtam elképzelni a
kétgyerekházkisnyúl kombinációt, hanem azért mert ezt Veled
hozhatom létre. Az már részletkérdés, hogy hol. Persze hazudnék,
ha azt állítanám, nem esik majd nehezemre itt hagyni egyszer a
családomat, hiszen annyira ragaszkodok hozzájuk... De elfogadtam,
hogy jobb lesz nekünk távol ettől a keleti résztől, ahol a
panelek többsége még mindig kissé „szoci”, és ahol az
emberek munkáját a minimálbérrel meg a megvont kajajeggyel
ismerik el...
Az éles kontrasztot mindig akkor értem
meg igazán, amikor kettesben átutazzuk az országot, én meg néhány
napra fellélegzek, mint egy végtelenül hosszúra nyúlt megfázás
után.
Napról napra mantrázom magamnak, hogy
jó lesz, majd minden megjavul, lesz ház, meg gyerek, meg a nyúl
már meg van, de ő is kap szebb helyet. Esténként, mikor úgy
fekszem mellettem, hogy rajzolom körbe valamelyik vonásodat, arra
gondolok, hogy néhány év múlva, muskátlik között fogunk ülni
egy széles teraszon, miközben a családunk, meg a barátaink
szalonnát sütnek egy rögtönzött tábortűznél. És szeretnek
majd hozzánk jönni látogatóba, mert mindig lesz süti, és
mindenki kap majd valami kézzel készített ajándékot, amit mi
ketten csinálunk. Te meg majd hozol nekem egy pohár vörösbort,
leülsz mellém, megfogod a kezem, és mindketten köszönetet
mondunk a másiknak, amiért kitartunk amellett, amit együtt
elterveztünk.
