2012. június 30., szombat

Indulj el egy úton...

Ha engem kérdeztek, a legszebb napszak az éjszaka. Titokzatos, fülledt, illatokkal, és hangokkal teli... Minden él körülöttem. Az apró bogarak, amik nap közben nem merészkednek ki lakóhelyükről, most bátran adnak ki magukból hangokat.
A csillagok ma fényesen látszanak, egy felhő sem takarja őket. A Hold éhesen bámul rám, mikor a lépcsőn ülve hallgatózok. Szeretem az éjszakákat. A hosszú sétákat, mikor a papírvékony talpú cípőben, már fáj a lábam, a táncokat, amiket rajtunk kívül senki nem lát, a nevetéseink visszhangját... Idegenek cigarettáinak parázsló tüzét, öngyújtóik sercegését, vagy üvegeik csörrenését.
Lehet, hogy csak távolról szeretem figyelni, mit csinálnak az ismerelenek, de attól függetlenül érdeklődve teszem ezt.

Nyomasztó belegondolni, hogy életünk egy harmadát alvással töltjük. Ha tehetném, folyamatosan ébren lennék, le sem hunynám a szemem. Minden percet kihasználnék, hogy éljek... Hogy mikor majd végre lecsukom a szemem, tudjam, hogy mindent megtettem azért, hogy valóban, olyan istenigazából éljek.

Ma megnéztem egy filmet. Egy lányról szólt, akivel elhitették, hogy csak hetei vannak hátra. Megtanult élni... Megtanulta, milyen akarni, sóvárogni, áhítozni valami után.

Szeretnék olyan nyitott szemmel járni, mint azok a festők, vagy művészek, akik látják mindenben a szépet, a megörökíteni valót. Ehhez olyan látásmód szükséges, ami vagy van már születéskor, vagy soha nem is lesz meg az emberben. Rájuk képes vagyok csodálattal nézni.
Ahogy megyek az utcán, szeretek találgatni, vajon ki hogyan látja a világot. Általában a gyerekek azok, akik még képesek élni. Minél felnőttebbek vagyunk, annál inkább elveszítjük erre való képességünket.

Most, ahogy beszívom a bódító illatokat, úgy érzem, minden porcikám él  a lábujjamtól egészen a fejem tetejéig. Vágyakozó vagyok... várok... de valamiért békét érzek, talán még megnyugvást is... Holnap majd ráérek foglalkozni mindennel... Ma éjszaka csak... egyszerűen...élni vágyom...