2012. június 29., péntek

,,Ne kösd le képzeleted szárnyait! Merj repülni, és merj örülni az agyadban megszülető minden bizarr, lángoló gondolatnak!"

        Van, hogy csak  a fantázia ad némi reményt a kiútra... Hogy felejts nem kívánt dolgokat, elmenj egy másik helyre, ahol jobban szeretnél lenni... bárhová...akárhová...
        Csak fekszel az ágyadban, mozdulatlanul, tekinteted mereven a plafonra szegezve... félsz még csak pislogni is, nehogy elveszítsd önmagad a nagy széthullásban. Egy könyv fekszik a mellkasodon, gerince már több százszor behajtva ugyanannál az élnél... nem tudod tovább olvasni, mert egyszerűen nincs hozzá kedved... ahogy semmi máshoz sem... Tömege egyenletesen süllyed rajtad, akárcsak a mellkasod, légzésed ütemére.
         A falakon észreveszel néhány hibának számító repedést... semmi nem tökéletes.
         Veszel egy mély levegőt, tüdőd megtelik az életet adó oxigénnel, kis feszítést érzel odabent... Jó így... Ahogy visszafolytod a lélegzeted, halántékodon dobolni kezd néhány ér... szívverésed lelassul, menti az életfunkciókat... ajkad mosolyra görbül... becsapod a saját tested...
         Aztán mikor már a szédülés környékez, kiengeded az elhasznált levegőt, mint egy robbanást... A levegő édesen áramlik ki és be... Mintha nem csak 30 másodpercig lett volna megvonva tőled... A tüdőd pedig nem tud olyan gyorsan változni, ahogy arra szükséged van... Nyomást érzel a bordáid mögött...
        Kis fájdalom, de valamiért könnyűvé tesz.
Ilyen kis fájdalom a képzelet... Mert tudod, hogy ami a fejedben tombol, nem létezik, és talán csak papíron fog majd egyszer... ha szerencséd van... Hát, ha nincs, akkor csak egy polcon fog pihenni, mint ami semmit nem ér... De ha egyszer  a kezedben foghatod, bizonyítékként, hogy érsz valamit...Igen...Akkor érzed, hogy volt értelme a  buszon kibámulva betűkön és szavakon járatni az agyad...
       Mint a levegő, ez is nélkülözhetetlen, hogy létezz, hogy újra és újra keresztülmenj megpróbáltatásokon, érezni, hogy tenned kell ami soron következik. Mert ki kell magadból adnod, ami nem hagy nyugodni... Karaktereket, sorokat, vagy csak szavakat, amik cetlikre vannak firkálva, aztán a zsebedben pihennek a  következő mosásig, mikor is előkerülnek.
       Azt hiszem csak így van értelme élni... Hogy átadod magad a  képzeletednek bárhol, ahová az élet sodor...Aztán meg?
       Majd lesz ami lesz!