Ha becsukod erősen aszemed, amíg meg nem látod azokat a színes, feléd közelítő absztrakt foltokat, olyan mintha nem lenne semmi, csak a tér végtelensége, és te vagy a központ, ami felé áramlik minden.
Pedig te is csak egy folt vagy többi között.
Nincs mozgás, csak stagnálás, várakozás, néha hosszabb rövidebb ideig vágyakozás. De csak folt vagy. Lehet hogy szürke, lehet hogy élénkvörös, de ezen a tényen nem tudsz változtatni.
Viszont rajtad áll, hogy elindulsz-e vagy sem, és ha igen, akkor melyik irányba.
Én szeretnék tartani valamerre. Közelíteni egy apró fénypont felé, ami talán a sajátos megváltásomat jelenti, bármi legyen is az. Látni akarom, hogy előttem lassan véget ér a tér, és ha visszanézek, már mögöttem van a végtelen.
Nem kellene hogy érdekeljen, melyik foltnak ütközök neki, vagy taposok át rajta, de mindből marad rajtam egy kevés szín, és lassan már úgy nézek ki mint egy paletta. Elvesztem a saját színem, és kapok valami keveréket,a mit mások formáltak.
Talán ez a sorsunk. Hogy formálódjunk,ha kell, mások által.
