Esténként gyakran gondolok arra, hogy
holnaptól semmi nem lesz ugyanolyan. Talán a Nap nem kel fel többé,
más leszek, vagy történik valami azalatt a röpke 6-8 óra alatt,
amíg lényegében öntudatlanul heverek néhány párna között
kócosan.
De most puha, testmeleg karok
szorítanak, hátam erős mellkashoz préselőik. Túl meleg van, de
nem akarok mozdulni. Máskor kidugom a takaró alól a lábfejem,
csak hogy hűtsem magam kicsit, most azonban túl kényelmes, túl
biztonságos.
A Tv kék led lámpája zavarja a
szemem, ami az álom sötétjéhez szokott.
Olykor, mikor az éjszaka közepén
felébredek, nem tudom, hol vagyok. Máskor a falnak szorulva úgy
érzem, nem kapok levegőt, mintha összenyomna egy szűk tér, nem
tudok szabadulni, csak nehezen. Ilyenkor igyekszem szabályozni a
tüdőm pánikszerű működését, miközben egy biztos pontot
keresek. Egy szék sziluettjét, egy tükör különös csillogását,
vagy a redőny résein keresztül betoluló utcai lámpa fényét.
Ám most van egy biztos pontom. Tisztán
érzem. Még az sem baj, hogy zsibbad a jobb kezem, amin fekszem.
Járulékos áldozat ez, ha valaki együtt alszik egy másik
emberrel.
Lassan, ahogy hallgatom az egyenlete
szuszogást a fülemnél, égni kezd a szemem. Hiába akarom
elnyújtani ezt a békés pillanatot, a testem fáradt, én pedig
kénytelen vagyok megadni magam a Holdnak, a sötétnek és a holnap
várakozásinak.
