Kacskaringós mosollyal ballagni egy régi tűzoltóság elé zöld-barna falú cukrászdába. Színes Latte-t kanalazni és dobostortát enni. Nem nagy dolog, de kedves. Emlék. Még egy képzeletbeli fotó a képzeletbeli albumom képzeletbeli lapjaira. Milyen jó lenne, ha csak egyet pislognánk, és örökre emlékeinkbe vésődne egy-egy kacagás, egy tekintet, hely és idő. Azt hiszem érdemesebb lenne élni, ha nem felejtenénk. Ha vonásról vonásra és percről percre emlékeznénk az összes elmúlt dologra. Dolog. Tartalmaz mindent.
Nem akarok felejteni. Túl fájdalmas lenne nem emlékezni mindenre, ami most történik veled és velem. A percek édesek. Megtartom őket.
Bedobozolom a valóságot.
,,Ritkán jut eszünkbe az elmúlás virágos mezőn, kaviccsal felszórt sétányon. Hirtelen tör ránk a gondolat ablaktalan helyeken, kórházfolyosókon, az olyan szobákban, mint ez, a repedezett, műanyag bevonatú kanapéjával és Cinzanohamutartójával, ahol az olcsó függöny sivár betont takar."
(A bárányok hallgatnak)
