Sokszor csak ülök, nézek a semmibe, figyelem a levegőben alig észrevehetően mozgó porszemcséket. Nem bírok mozdulni. Olykor olyan vénnek érzem magam. Öregnek és keserűnek, aztán másnap életerősnek és boldognak. Mint egy teafilter a vízben, éppen úgy ázom én is az életemben. Hagyok némi ízt magam után, de cukor és citromlé nélkül semmit nem érek. Olykor beleér a vízbe a kanál, felzavarja, kiloccsantja a konyhapult fényes felületére, máskor örvényből szelídül alább. Az én életemet könnyű felzavarni, egyszerű. Nem mindig tudok uralkodni rajta. Nehéz kezelni valamit, amit még magam sem értek.
Annyi kérdésem lenne. Annyi ki nem mondott, nem kívánt válaszom.
Hajts engem is szív formára. Simítsd végig az éleimet körmöd rózsaszín felületével. Csak alakíts, kérlek. Túl nehéz, mikor nem vagy itt. Túl bonyolult. Zsúfolásig telik a fejem nélküled.
