Hannibal-effektus

Még a saját szememmel is furának tűnik, hogy ennyire vonzódom a különcséghez. Nem hiába szerettem volna pszichológiával foglalkozni. Valami belső kíváncsiság hajt minden alkalommal, mikor valami abnormálisat látok, hallok, vagy tapasztalok. Lehet az csak egy kép, egy hangfelvétel, film, vagy testközelben lévő személy... Miért ennyire érdekes a deviancia? Másnak is vagy csak bennem van valami elvetemült deffekt? Nem azt mondom, hogy nem vagyok normális, csak nem tudom, más is gondolkodik-e így vagy sem...
Gyakran szeretnék belelátni emberek agyába, hogyan telnek a mindennapjaik, min jár az agyuk, mit reggeliztek, hogyan ölelnek. Kíváncsi vagyok a falak mögötti mocsokra és a gennyező, be nem gyógyuló sebekre. Empátia. Talán. Kíváncsiság. Mindenképpen.
A sztoikusság azonban csak ideig óráig működik, aztán átveszi a helyén valami bensőséges átérzés, amit nem kedvelek. Jobb úgy nézni mindent, mint egy sebész. Sterilen, és szenvtelenül.

Rátaláltam egy sorozatra, könyvre, amit nem tudok abbahagyni. Nehéz nem kedvelni egy olyan intelligens embert, mint Hannibal Leckter még akkor is, ha gyilkos szociopata. Pontosan olyan, mint Dr.House. :D Ügyesek ezek a filmesek.