Minden annyira egyszerű volt még, mikor gyerekként kézről kézre adtunk a barátságfüzeteinket. Akkor még mindenkit szerettünk, mindenki a barátunk volt, és nem gondoltunk bele a kérdésekre adott válaszok mögöttes tartalmára. De ahogy már nagyobbak lettünk együtt elemezgettük a szavakat, ki miért írta ezt, ki miért nem válaszolt erre. Ez volt az előszele annak a felnőttségnek amiben most benne vagyunk? Azt hiszem, ha ezt tudom, köszönöm, de nem kérek belőle.Olykor érzem ugyanazt a könnyűséget, mint akkor.
Azokban az időkben nem volt szükségem a színes körmökre, mint most. Egyszerűen voltam, fontos voltam a világnak, szerves részét képeztem. Most valahogy az ágy alá kerültem, mint egy pormacska, várom, hogy kitakarítsanak a napvilágra.
Van bennem valami éles, ami legszívesebben darabokra vagdosná a környezetét, ami dőzsölne a romokban. Ez a részem már megtanult nemet mondani, elfojtani a kérdéseket és nem válaszolni, ha nincs kedve. Ez vagyok én még, vagy a barátságfüzetek tömkelege alatt valahol elvesztem? Lehet hogy minden egyes oldal bezárásával engem csuktak magukba...
