Mi kicsit olyanok vagyunk, mint Ady héjái. Tépjük, szaggatjuk egymás húsát,táplálkozunk a csontvelőből, az erek falából, az agy idegeiből, a szív artériájából, míg szemünkből ki nem szalad az álom. Nekünk az a jó, ha a másiknak fáj. Ha omladozó ember-árnyként nyúl utánunk még egyszer utoljára. Meg még egyszer és még egyszer...
Láncok csörögnek, és zúzódások jelzik a szabadság útját, amiben úgy érezzük, végre kiszakad belőlünk minden feszültség, és csak zilálva ülünk egymás mellett egy ágy előtt a kopott szőnyegen.
A rádióban sisteregve újraindul valami nyálas zene, mi meg egy ideig hallgatjuk, mintha nem lenne semmi jobb dolgunk, mint Bryan Adams-nek vagy akárkinek a vacakját fülelni.
Némán összepakolunk mindent, a székek a helyükre kerülnek, a ruhákat megfoltozzuk, a zúzódások lassan felszívódnak. Egy cél érdekében. Hogy holnap újrakezdhessük az egészet, - ami miatt élünk-: ezt a ,,héja nász"-t....
