Zsálya, rozmaring néhány virágcserépben, egy zománcában lepattant hamuzó meg valami giccses balatoni hűtőmágnes. Ezek kellenek, hogy otthonod legyen. Hogy a magadénak tudhasd. Nem olyan ez, mint ülni a város szívében, miközben az emberek napszemüveg mögé bújva jönnek-mennek, rágókat taposva a földbe. Az csak a világ egy része. De nem az a szeglete, ahová szíved szerint szaladsz egy fárasztó nap után.
A falak mögött suttogva hangzik el, hogy ,,Moja mila", és hogy ,,indiánok és királylányok között" kedves vagy a szívemnek. A falak beszélni tudnak. Csak tedd a füled a festett részekre, és hallani fogod a gyerekek kacaját és gügyögését, szerelmes mondatokat, éhes lakomákat, vagy zajos veszekedéseket.
Olykor a sötétben fekve szeretem azt képzelni, hogy ami körülvesz, soha nem tűnik el, mégis felötlik bennem, hogy ha mi mind meghalunk, lesz majd valaki, aki úgy szereti ezt a házat, ahogyan mi? Megnyugtató a gondolat, hogy igen... biztosan. Mert ezt a kertet, ezt az udvart, a házat, a meggyfákat csak szeretni lehet.
Egy karóra kattogása mosódik össze a konyhabeli nagy ketyegőével. Az idő éppen úgy telik mind a kettőben. Talán a világ összes többi órájában is. Számolom egy ideig a magas majd mély tiktakolást, majd a saját órámat a vitrinbe teszem. Az üveg elnyomja a hangját, így végre csönd van. A nagy óra sem hallatszik be a zárt ajtókon keresztül.
Szeretem a csendet. De a nevetést is éppen annyira.
