Az ablakban ülve, a lábam kilógott a kertbe. Meztelen lábujjaim a lila kardvirágok csúcsát súrolták akárhányszor megmozdultam. Néztem a szomszéd gyerekeket, akik bandázva sétáltak fel-alá az úton, majd mikor egy kocsi gurult el mellettük, egészen a kapuk tövéig lehúzódtak.
Valamikor én is ezt csináltam. Magamba szívtam a kora-nyári édes levegőt, kezembe fogtam a pillangókat.
És ahogy most néztem az utcámat, ismét felderengett bennem, hogy mennyire is szeretek élni. Hogy hálás lehetek azért, amim, és akim van.
A kertből felhallatszott egy fűnyíró hangja, meg a szomszéd morgolódása, hogy a gyerekek már megint kiszöktek a kiskapun. Én meg felnevettem, mert eszembe jutott, néhány éve még anyáék hangjától volt hangos az utca. Aztán lassan megtanultam viselkedni én és a testvéreim, és anyáék lecsendesedtek, a kapuban már benne maradhatott a kulcs.
És lassan megszülettek keserves kínlódások árán a saját problémáim. Az, hogy megint elrontottam a süteményt, bármennyire is próbálkoztam, az hogy nem tudom, mi lesz velem egy év múlva, vagy hogy sikerülnek-e a terveim.
Aztán ahogy lehűlt a levegő, megetettem a teknősöket, és megfogadtam, hogy holnaptól dupla adag húst kapnak, mert ma láttam, hogy egy tarka macska lopkodta ki a maradékot a kerti-tó piszkos vizéből.
Később bezártam az ablakot, elsötétítettem. Nem így terveztem ezt az évemet, de erőt adott sok dologhoz, és most tudom, hogy holnaptól még jobban szeretek majd élni.
Mert csak így érdemes.
