Egy árva szempilla ragadt az ujjamra, miközben megdörzsöltem álmos szememet. Ilyenkor az a szokás, hogy a hüvelyk, és mutatóujjamat összeszorítom, megtippelem, hogy melyiken marad majd a szempilla, mikor szétnyitom az ujjaimat. És ha sikerül jól totózni, akkor elfújom bele a levegőbe. Ilyenkor kell kívánni valamit.És ahogy néztem az ujjamat, nem tudtam mit kívánni. Persze, a pénz, meg a béke, meg hasonló klisé-szerű dolgok ott motoszkáltam a fejemben, de nem volt semmi, ami miatt a ,,varázslat" erejét kellene kérnem.
És ez jól is van így.
A lehúzott ablakon át láttam a lucernával és búzával bevetett földeket, hajamat tépte a szél. Mintha szabad volnék. És abban a pillanatban úgy is éreztem, hogy ha kinyújtanám a kezemet, markomba foghatnám a Napot. Talán meg sem égetne. Vannak percek, mikor az ember mindenhatónak érzi magát. Például mikor egy újságpapírral agyoncsap egy legyet, vagy mikor apró virágmagokat ültet egy konyhakertbe.
Aztán láttam, hogy a természetet lassan újra átveszi az utak kacskaringós semmibe veszése, így összecsaptam a kezemben szorongatott könyvet, és a táskámba gyömöszöltem. Le kellett szállnom, hiszen hazaértem. Pedig szívesen utaztam volna még át néhány várost, pár nyugodt tanyát, hogy ez az érzés megmaradjon bennem.
Mert mindenhatónak lenni a legjobb.
