A meleg aszfalt délibábokat hagy az előttünk elterülő úton. Nincs
sehol vége. Csak fut a végtelenbe. Elhalad sárga búzatáblák mellett,
erdők mögött, csipkebokrok előtt. A távolból tehénbőgés hallatszik, te
meg gondolatban azon nevetsz, hogy a városiak hogy megcsodálják a
teheneket, mikor lejönnek ide, falura. Pont úgy, ahogy a gémeskutat,
vagy a pásztort, aki a vasútállomás melletti réten legeltetni minden
reggel a nyáját, és van egy fekete, csapzott kutyája, aki nem sajnál
belekapni egy-egy elkóborolt bárányba.Papucsaink már rég a kezünkben vannak, lábujjainkkal egyszer a homokba túrunk, máskor a kavicsokon lépkedünk. Már bokáig vagyunk porosak, és kapkodnunk kell magunkat a beton forrósága miatt. Odafent, az utat szegélyező fák levelei között átsüt a napsugár, a földre pacákat és krikszkrakszokat fest. Miénk az egész világ... De legalábbis a falu határa, ahol néha zetorok köpködik a füstöt, máskor csak egy-egy bogár duruzsol.
Ilyenkor, mikor megyünk arra, amerre a kedvünk tartja, olyan érzés, mint a mesében, mikor a legkisebb gyermek elindul szerencsét próbálni egy piros tarisznyával meg néhány hamuban sült pogácsával.
Jó, hogy itt vagy velem. Nem vagyok egyedül, még ha csak a saját árnyékom is vagy szétfolyva az aszfalt egyenetlen felületén.
