Hát ez az élet igaz? Eddig csak dugdostátok, hát most mi vett rá titeket arra, hogy megmutassátok? Miért nem engedtek sétálni az akácos úton? És hová tűnt a felnőttekből a lelkesedés, hogy két lábbal ugorjanak a pocsolyákba?
Van valaki, aki válaszol a kérdéseimre? Valaki? Senki?
Én még emlékszem, hogy kellett önfeledten szaladni az esőben, miközben a vízcseppek a fejemre tapasztották a hajamat, és eláztatták a vékony ingemet. Akkor valami buta dalt dúdoltam, és a kapun beérve nem futottam a házba, csak arcomat az égnek fordítottam, karjaimat széttártam, hogy magamhoz öleljem a világot.
Az égen fecskék repültek, szájukban a fészkükhöz szükséges sárral, és azt kívántam, bár soha ne költöznének el. De augusztus utolsó napján elrepültek, és nem is jöttek többé vissza. Tudom, meg kell tanulni élni a veszteséggel, de ezzel egyenrangúan az ajándékokat is muszáj megbecsülnünk.
Én mindig tudtam szeretni. Kitűnően égettem fel magam körül mindent. Még az utolsó hidakat is, míg a pusztaság közepén markomból sószemek hullottak a föld göröngyeire.
Most, ahogy ahogy újabb emlékeket tűzök ki agyam táblájára, elégedetten mosolygok. Úgy érzem, egyenesben vagyok.
És holnap nem fogok félni pocsolyába lépni, vagy szaladni néhány métert, mert nem szabad elfelejteni kik is voltunk valaha, és honnan jöttünk.
Só helyett a markomban most gabonaszemek várakoznak a tavaszra, hogy aztán felcseperedve nézzenek szembe a nagyvilággal.
