Arcomon műbajusz, rajtad meg egy félrecsapott lyukas cilinder virít, miközben kártyáink közül méregetjük egymást. A nagy zöld asztalon már néhány lap félredobva várakozik az újabb körre.
Igyekszem úgy nézni rád, hogy az arcom ne árulja el a kezemben lévő négy ászt.
-Vörös, soha ne kártyázz rajtam kívül mással! Nincs pókerarcod.
Erre kipukkan belőlem a nevetés, és néhány percig kánonban kacagunk. Ha valaki hall minket, minden bizonnyal azt hiszi, őrültek vagyunk.
-Fogadjunk, hogy van egy jobb kártyám, mint neked együtt a négy?
Szemed még mosolyog Veronika, de már azon a komoly módon, amitől kicsit mindig oktalan gyereknek érzem magam. Zavaromban az asztalra csapom a lapokat, mire a színes ászok kis ívet alkotva hivalkodnak. Éreznem kellene a győzelem elégedettségének ízét, de ahogy nézlek, nem vagyok képes örülni.
-Mutasd!-mondom.
Te megcsókolod az egyik lapot, és lassan festett piros körmeid közül a filcre teszed. A kártya hófehér, minden minta nélkül. Egy egyszerű fehér lap.
-Egy tiszta lap. Igaz?-kérdezem suttogva. Nem tudom kinek szánod. Magadnak, vagy nekem. És ez a fura ijedtség elvegyül valami meleg izgalommal,
-Nem, Vörös. Te már kaptál tőlem egyet néhány hónapja, nem kell neked másik. Boldogulsz te anélkül is!
Most felállsz, kiiszod a wiskey-d maradékát és kitárod az ablakokat. A műterem mennyezetig érő ablakait szinte falnak löki a jeges szél. Még a kalapodat is lefújja, éppen a lábamhoz. Az egyik erőszakos fuvallat felkapja a kártyát, mire én ijedten kapok utána. Az azonban kitáncol az ujjaim közül és csak a levegőt markolom.
A kártya egyetlen másodperc alatt vetette ki magát az ablakon. A sötétben azonnal nyomát veszítettem.
-Na, ezt is elintéztük!-csapod össze elégedetten a tenyered, majd visszazárod az ablakokat. Ugrándozva ülsz le velem szembe, és hirtelen mindent megértek. Teremtettél egy tiszta lapot valakinek, akinek szüksége van rá. Egy embernek, aki talán főnixként, holtan hever a hamuban és azt várja, mikor lobbanhat újra lángra. Erre a tiszta lapra vár.
-Még egy kört, Vöröske?
