-Meg kellene fogadnom valamit, nem?-kérdezed összeakadó nyelvvel, miközben a fagyos földön ülve kettecskén nézzük az éjféli tűzijátékot.
-Azt hiszem. De csak akkor, ha betartod.
-Volt már valami, amivel nem így tettem?
Persze azt felelem neked, hogy nem, hiszen valóban soha nem szegted még meg egyetlen ígéretedet sem.
-Oké, akkor megfogadom, hogy... hogy ugyanolyan sokat fogok enni 2015-ben is, és továbbra sem számolom a kalóriákat.
Felkacagok az esküdre.
-Ezt én is tartani tudom, Veronika!
Odabent a házban hangos zene szól, alig halljuk egymás hangját, de a tűzijáték hangosan robban. Akár egy-egy színes, ártalmatlan ágyú. A kutyánk fel-le rohangál, ugatása már rekedtes, belefáradt a ,,jelzésbe". Aztán az itatójához fut, majd néhány korty lefetyelése után folytatja strázsálását.
Érzem rajtad a várakozást. Január elseje hajnalban minden évben ilyen vagy. Tele vagy tervekkel, és megvalósításra váró ötletekkel, meg elhatározásokkal, akár csak én. De mi soha nem fogadunk meg semmit. Nem akarjuk, hogy eskü kössön minket. Anélkül is megtartjuk az ígéreteinket, hogy kimondanánk őket.
Most lassan feltápászkodsz, bakancsoddal felrúgod a pezsgőspoharadat, mire a buborékos lötty a földbe ivódik. Fejeden megigazítod a virágokat, amiket magadra tettél, majd hangosan biztatod a szomszédot, hogy lőjön fel még több tűzijátékot.
D. mellettem ül. Meleg tenyerébe fogja a kezem, és a poharába mosolyog. Azt hiszem, tud rólad, de nem bánja, hogy létezel. Szerintem sokszor még örül is neki, mert érzi, hogy te vagy a ,,művész" részem.
Szeretni akarom az elvetkező 365 napot. Sétálni szeretnék térdig érő hóban, virágba borult fák alatt, a nyári arany színben, bokáig a falevelekben.
Nem fogom engedni magam bedarálni. Ezt az egyet azonban most megfogadom!
