Álmodhatnék pasztell színeket, lágy hajlatokat, finom íveket. Én mégis mindent élénk diaképek formájában látok. A hangok is harsányak, az ember dobhártyája csak úgy remeg belé, és a kisujjamat sem tartom el, ha teát iszom. A kis csészék helyett nagy bögrék állnak a polcaimon, és úgy falom a pizzát, mintha az életem múlna rajta.
Egyszer Tavasztündér akartam lenni, királylány azonban soha, és tudom, hogy az én kacagásommal ez lehetetlen kérés is volna. A tökhintót azonban szívesen vezetném, na meg a ruhatáramba behajítanám örömmel az üvegcipőt. -Persze csak a piros csodatornacsuka meg a szegecses bakancs közé.-
De imádom a narancs, és az eloltott gyertya illatát, az alánevetős sorozatokat, és a puha pulóvereket. Szeretem azt hallani: szép vagy!
Sokszor kellene azt éreznem, hogy egy helyben toporgok, hiszen az élet bizonyos szegmensei még nem értek el hozzám. Én mégis kiélvezem a pillanatokat: az ónos eső kreálta jégcsapokat, a csillámport a körmöm alatt, a lefirkált félmondatokat, a labdát soha vissza nem hozó kutyákat.
Szeretem a titkokat. Az olyanokat, amelyeket csak Te meg Én ismerünk, és azokat is, amelyekről azt hisszük, a másik nem ismeri.
Tényleg álmodhatnék pasztell színeket, hiszen minden nőnek ,,nőiesnek" kell lennie. De mi van, ha én így is annak érzem magam? Az igazság az, hogy kedvelem ezeket az ,,én" harsány színeimet, meg a folytonos zajongást. De szerintem nem baj ez! Aki szeret, szeressen ilyennek!
A pasztell? Az meg megmarad a kedvenc fotóimon. :)
