Büszkeség vagyok balítélet nélkül. Fogak közé ragadt mondatok. Tenyérbe ragadt szerencse, meg jókívánság az elfújatlan gyertyákban. Mindannyian várunk valamire. Sokszor csak egy eltévedt szóra, félreírt üzenetre, félretárcsázott hívásokra. Mégis a telefont a tollpihék közé rejtjük, nevünket elfelejtetjük.
Lehetek Batman egy-egy pillanatban, de miért ne élhetnék Bruce Wayne-ként is? Miért ne létezhetnék bekategorizálhatatlan fogalomként, mint a délibáb, vagy az ópium ütötte látomás?
Én mindig a füzet margójára írtam a nevem, nem középre, hogy felfigyeljetek. De minden ,,i''-re kis karikát teszek, unalmamban pedig a lapok alsó sorába díszítősort virágokból hímzek.
Szeretném azt hinni, hogy valami többre vagyok hivatott. De minden csak viszonyítás kérdése. Mint a madár, ami eltéveszti a fészkét, miután néhány hónapig Afrikában kering. Őt vajon meg lehet vádolni, hogy nem erre volt hivatott? Hogy hibázott? Kellemetlen nem igaz?
Néha mellé nyúlok. Félreismerek embereket és csalódok. Máskor csak egy kávé kell, hogy minden a helyére álljon.
A nők kiismerhetetlenek azt mondod? Szerintem csak szeszélyesek. De anélkül én is unalmas volnék. Egy körberajzolt, átlag személyiség. De a szeszélyeim arra ösztönöznek, hogy könyökkel nyomjam le a kilincset, hogy mindig két toll legyen nálam legalább, és hogy szeressek úgy, hogy mindent felégetek magam körül.
Talán már nem is emlékeztek rám, mire e sorok végére érek, hiszen sokan vagytok, akik csak elhaladtok mellettem. De remélem néhányotoknak hiányzok még, és eszetekbe jutok, mikor napraforgót láttok, vagy egy pár, meztelen szeplős vállat.
