Nem tudok panaszkodni. Rosszakat írni. Valahogy megtaláltam magam a nagy lomtalanításban. Persze megmaradtak a régi félelmek, de átalakultak valami mássá. Valami olyanná, ami erőt ad, és azt ordítja: Folytasd!
És lám-lám sikerült önsegítő könyvek, és örök bölcsességek nélkül kimásznom a szarból. Miért ne sikerülhetne ez másoknak is? Azt hiszem, divat lett szomorúnak lenni, elhagyatottnak mutatkozni. Pedig az erőseké a világ, akár lapos, akár gömbölyű.
Azt kérdezed kedves olvasóm, hogy mit kellene tenned, hogy jobban légy? Erre magadnak kell megtalálnod a választ Julia Roberts meg Olaszország nélkül. És úgy vélem a Dalai Lámát sem kellene zaklatnod. A megoldást magadban keresd. Békélj meg azzal, amid van, és mondj minden nap köszönetet valamiért, még ha úgy is érzed, rád szakad a világ terhe. Mert ilyen ez a felnőtt lét: minden mesétől és varázstól mentes. Hát miért ne alkothatnál magadnak saját felnőtt-életet?
Csak mosolyogj, és légy hálás. Mindez valamiért történik veled!
