A lábnyomod vagyok, amit az olvadó hóban hagysz, tenyered körvonala a párás autóüvegen, általad gombostűre szúrt rovar, lenyomat, amit színes falevél hagy eső után. Én te vagyok, te meg én. Megállás nélkül kaparod agyam erős falait, élvezettel hunyom le a szememet. Reszkető szemhéjam mögött látom szemed izzó kékjét, pilláid tüskés árnyékát az arcodra vetülve. Túl sok a szem, nem igaz?
Most kicsit messze vagy tőlem, de remélem rám gondolsz épp úgy, mint én rád. A telepátia köztünk mindig is működött...!
Lábaimat az erkély korlátjára teszem, figyelem a jeges szél minden mozdulatát, amivel hozzám ér. Azt kellene képzelnem, hogy te vagy, de nem megy. A te bőröd melegebb, szinte perzsel, mikor a karodba vonsz.
Számolom a napokat, míg nem vagy velem. Még egy strigula a másik kettő mellé, de nem bánkódom, hiszen tudom, nemsokára erre kanyarodik az utad. Nekem csak türelmesnek kell lennem, hiszen az egy szép erény.
Nyakamban keresem a láncodat, csak hogy tudjam, részben itt vagy. A megváltás vagy nekem.
