A lepedő egyik szélét fogom, te a másikat. Ahogy kezünk magasra, majd mélyre lendül, a hófehér anyag úgy táncol, mint egy könnyű tollpihe a szélben. Szép lassan elterül az ágyon, befedi minden centiméterét. Én azt mondom neked, D., hogy rázd fel a párnádat, mert anélkül éjszaka nem bújik bele az álommanó. Erre te csak kacagsz hátravetett fejjel, és azt mondod, soha nem fogok felnőni.
De miért is akarnék?
A fotelból nézem, mint rajzolsz ujjaiddal mintákat a lepedőre: háromszögeket, négyzeteket. Nem vagy egy körös típus. Felállok, és melléd ülök, mély nyomot hagyok az ágy puhaságában, majd mutatóujjammal lassan körberajzolom a tested. Nem érek hozzád. Mindig néhány milliméterrel arrébb folytatom munkámat, te pedig nem mozdulsz, mert tudod, olykor támadnak megmagyarázhatatlan rigolyáim.
Félúton behunyom a szemem. Minden porcikádat ismerem már. Érzem a lélegzetedet a tarkómon, cirógató ujjadat a szeplőim fölött.
Miután visszatérek a kiinduló ponthoz, kinyitom a szemem, és megszemlélem a láthatatlan vonalat.Azt mondod egyszer csak, hogy maradjak mozdulatlan, hát megteszem. Már megtanultam nem kérdezni. Lehunyod a szemed, és te is körbejárod a testem ujjaddal, mint egy helyszínelő, aki fehér krétával jelöli meg a bizonyíték helyét.
Te is ismersz. Nem igaz? Azt hiszem régóta nincsenek előtted titkaim. Talán soha nem is voltak. Csak az a sütemény, aminek tetejébe fogpiszkálóra ragasztott szívecskét szúrtam, hogy meglepjelek.
Nem győzőm elmondani, hogy mennyire........
