Felismertem a pillanatot, amikor bekopogtatott hozzám. Azt a néhány másodpercet, mikor valóban elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Még a szeplőim is hiányoznak, amiket a nyár búzaszínű, kései napsütése fest az arcomra, és a vállamra.
Egy buszon ültem munka után, hazafelé siettem. Ölemben egy mohaszínű táska hevert, ami a régi -imádott- rockerek szimatszatyrára hasonlított.
Te felém fordultál, és a hátunk mögött ülő tizenévesek idétlen kuncogását, és dévaj gúnyolódását hallgattuk. Sokszor éreztem magam céltáblának, kipécézett pontnak egy papíron. De te azt mondtad nekem akkor, hogy fogadjam el magam, hogy öltözzek úgy, ahogyan a kedvem tartja, még akkor is, ha a munkám megkövetelné a magassarkú-szoknya kombinációt.
És akkor csak néztem az előttem lévő ülés tarka huzatát, ujjaimmal megsimogattam a táskámat, és elmosolyodtam, hogy talán tényleg igazad van. Miért ne szerethetnének meg engem is úgy, amilyen vagyok? Miért ne hordhatnék bakancsot, meg tornacipőt, ha a szívemnek az esik jól?
Attól a pillanattól tanulom, hogyan kell elengedni magamból a rosszat, hogy a helyére jó költözhessen.
Azt mondják, a sorsfordító pillanatokat mindig az elménkbe véssük. Én is így tettem. Azóta is történt velem egy s más. Csupa olyan dolog, amit félek leírni, mert attól tartok elillan, mint valami foszlékony felhő.
Szabadabbnak és boldogabbnak érzem magam, mint valaha. Hogy mennyiben függ ez attól, hogy most erősebben húzom ki a szemem, vagy nevetve ülök, egy emberektől, és hangos zenétől lüktető klubban? Azt hiszem nem csak függ ettől, ez is élteti.
És szeretek ilyen lenni.
