Kávéillatú reggeleken teszem egyik lábam a másik után. A jeges járdákon toporogva, várom, hogy átmehessek a zebrán, majd két lámpánál ismét kivárjam, ahogy a piros zöldre vált. Néhány gyerek iskolába indul, én munkába. Jó volt, mikor még csak az volt a gond, hogy ,,de nehéz az iskolatáska". Már kávéillatúak a reggelek, és a szemek is álmosak.
Kezeimet mélyen a zsebembe dugom, államat a sálam mögé rejtem. Megállok néhány kirakat előtt, várom, hogy a lila nyakkendő megmozduljon, de az is csak alszik ezekben a fáradt órákban, nem nézem hát tovább. Egy iroda ablakát kitárja egy nő, a meleg levegő gőzölögve szökik ki a szabadba.
-Jaj, Vörös! Haladj már! Nem látod, hogy zöld?-kérdezed most tőlem, pedig csaknem elfelejtettem, hogy mögöttem vagy. Most csak árnyékként ugyan, de itt vagy.
A zebrán mindig csak a fehér felfestésekre lépek. Tegnap kikerültem azokat. Minden napban változtatunk mi ketten valami apróságot, csak hogy ne unatkozzak. A kis jegyzetfüzet a táskámban pihen, várja hogy félmondatok kerüljenek a lapjaira. Lopva, mikor senki nem látja belerejtem őket. Ne lássa senki! Néha még előled is elteszem. Nem azért, mert titkolózom, hanem mert azt akarom, mindenki a kész írást lássa!
-Munka után egy tea?-kérdezed, és örülök, hogy nem kávét mondtál. Az mostanában Debrecenhez kötődik, és így, a hét közepén hiányoznak is a villamosok, a ,,Volt egyszer", ahol mindig olyan jó az Americano, és a sok egymást érő könyvesbolt.
Hogy élhetek egyszerre három városban?
