2015. március 25., szerda

Vicsorgás

Folyton ugyanazokat a hibákat követem el. Újra és újra megtanulok megbízni emberekben, majd lehunyom a szemem, és nem teszek semmit, csak várom, hogy menjen minden a maga útján ahelyett, hogy magamhoz ragadnám a gyeplőt. Aztán mikor nem vezetnek tovább, muszáj kinyitnom újra a szemem. És ilyenkor ismeretlen helyen állok, veled szemben Veronika, és csak csóválod a kócos fejed.
-Megint elcseszted.-hangod sima.
Talán könnyű lenne újra lehunyni a szemem. Szorosan összezárni és várni. Talán ez a gyomorgörcs is engedne, ami egész nap küzdött azzal a néhány lenyelt keksszel.
-Látszik, hogy sírtam?-kérdezem.
-Csak a szemeden, de majd hazudd azt, hogy csak kialvatlan vagy. Eddig is sikerült minden reggel magadra rajzolnod a mosolyt. Miért pont ma ne tennéd?
Nincs benned szemrehányás, mert tudod min megyek keresztül, és mit miért teszek. A hibáimat is annak tudod be, hogy várom a csodát. Tudod, azt az Eat, pray, love típusú világgal megbékélő, hittel és reménnyel teli csodát.
Napról napra mindannyian magunkra erőltetünk szerepeket, amiket egy idő után már nem olyan könnyű megformálni, majd magunkra ölteni, mint ahogy azt valóban szeretnénk. És gyakran gyávák vagyunk, és hagyunk mindent a régiben. Aztán csak összeszorítjuk a fogunkat, és reménykedünk benne, hogy a mosolyunk nem vicsorgásnak látszik. 
Vagy ha igen? 
Majd a fáradtságra fogjuk...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése