Kezembe fogom a szelet, miközben az autó egyre messzebbre visz innen. Lehúzott ablakok mögül nézem az elsuhanó tájat, a szétmállott szalmabálákat és az elrohadt kukoricát, amit senki nem takarított be a tél beköszöntével.
Mindannyian elvágyunk valahová: más munkahelyre, jobb ismerősök közé, virágosabb tavaszba, más tájakra. Sokszor meg akarjuk változtatni az életünket ahelyett, hogy megszeretnénk a sajátunkat.
Nézhetjük, hogy mások milyen boldogok, irigykedve gondolhatunk arra, mi zajlik az otthonokban, a fejekben és a szívekben, de ettől mi magunk soha nem leszünk boldogabbak. Csak gyűlik majd a keserűség, ami könyörtelenül felzabál, ha hagyjuk!
De idővel a szerencsésebbek rájönnek, hogy abból kell építkeznünk, amink van. Ha virágosabb tavaszra vágyunk, ültessünk magvakat, ha jobb munkahelyet szeretnénk, keresnünk kell, ha utazni akarunk, akkor csak be kell ülni ebbe az apró autóba, és menni... Vagy egyszerűen csak lehunyhatjuk a szemünket, míg mosolyra nem görbül a szánk.
Van az a mondás, hogy az Isten azt méri ránk, amivel még elbírunk. A rosszabb napokon szeretek erre gondolni.
Talán mantrának is jó lenne.
