2015. április 1., szerda

Lenyomat

Előttem egy férfi és egy nő búcsúzkodik. A vonatablakból láthatatlan leselkedőnek érzem magam. A koszos ablakon át is látom a vékony sálak mögé rejtett mosolyokat. Megérdemelt kedvesség, dicséretek, törődés... Ez az, amit a viszonzott szerelem magában rejt. A nő felszáll, majd visszalép egy lépcsőfokot, és lehajolva újabb csókot kér. A férfi pedig felé hajol, felnevet, majd szájuk összeér. 
Elmosolyodom, ahogy a lány elsétál a fülkém mellett, a fiú pedig benéz minden ablakon, keresi, párja hol talált helyet. Talán Budapestig utazik. De lehet, hogy csak Debrecenig. Mindegy is. A fiú hosszan integet még indulás után is, majd látom, ahogy elkezd sétálni az aluljáró felé. 
Mindannyian arra vágyunk, hogy hiányozzunk valakinek. Azon a legmélyebb módon, amikor a másik élete nem lehet teljes nélkülünk. 
A legtöbben nem is tudják, mekkora ajándék a viszonzott szerelem. De akik mégis felismerik mikor az útjukba akad, azok harcolnak érte, hogy megtarthassák, lapok közé rejtik, mint az őszi falevelet. Azt a falevelet, ami soha el nem porlik, hanem lenyomatként örökre megmarad. 


1 megjegyzés:

  1. Nagyon szeretem ahogy írsz, ahogy kifejezed magad. Mindig megérintenek a bejegyzéseid!

    VálaszTörlés