Meséltem már neked százszor. Margaréták szirmait tépve vártad a történet végét, pedig mindig ugyanaz volt: egymásra találtunk, majd a szél széttépett minket minden irányba, majd újra és újra megbocsátottunk, és megszerettük egymást.
Meséltem már neked százszor. Miközben te az ölembe hajtottad a fejedet, és szavaim mögött mindig azt reméltem, hogy ahogy felnézel rám, talán szépnek találsz.
Meséltem már neked százszor. Miközben sörízű fejfájás gyötört, én meg csak nevettem, más nevet adtam magunknak, és a történetben Spanyolország egy tarka városában narancsfák alatt éltünk.
Ritka napokon hagytad, hogy én hallgassak. Te pedig azt mondtad, hogy mindig rám vártál, és hogy senki nem szeretett még ennyire, mint ahogy mi ketten.
Álmodtam már ezt százszor, mégis újra és újra elképzelem magunkat, ahogy nincs más ezen a glóbuszon, csak mi ketten. Mert olyan ez az élet sokszor, mint tövises ágak közé ragadni.
