2015. április 14., kedd

Kóla és falak

Egy elhagyott víztorony rozsdás lépcsőin haladok felfelé. Egyik lépés a másik után, míg fel nem érek néhány emelet magasba. Odafent kitört ablakok üvegcserepei, néhány falevél és törmelékek. A torony pereméhez sétálok, a szél vadul cibálja a hajam. Idefentről minden más. Csönd van, és az autók távoli zaja nem éri el a füleket. A horizont peremén, mint valami leselkedő árny, hegyek látszanak. Kontúr nélküli széleik csaknem egybemosódnak az ég lágy kékjével. Legszívesebben kitárnám a karom és állnék lehunyt szemekkel, de csupán néhány percem van, aztán rohanok vissza a város hangyabolyszerű nyüzsgésébe. 
A lábaim alatt régi, elhagyott épületek terpeszkednek. Egykor százak sétáltak az összekötő utakon, emberek jöttek-mentek, kólát ittak, elszívtak egy-egy szál cigarettát. Most meg mindenütt virágzó fák és bokrok, elfelejtett műanyagrekeszek és matracok. 
A házak többségének már nincsenek falai, csak mint valami csontváz, a tartóoszlopok maradtak. Bőrként itt-ott ráfeszülnek még a faldarabok.
Milyen érdekes, hogy ha mi, emberek elhagyunk valamit, először így tönkremegy, majd a természet szépen lassan mindent visszavesz magának. Mintha esélyt adna rá, hogy meggondoljuk magunkat és visszatérjünk. 
Azonban végül mindig mi döntünk. Felejtünk, vagy újjáépítünk...

Ui.: ha szeretnétek látni ezt a helyet! Tényleg nagyon szép volt, öröm volt itt forgatni még a romokat leszámítva is! Kukk