Az Én váram

Esténként forró teát akarok inni, megenni egy mandarint, és ölelő karok közé feküdni. Nézni egy sorozatot, vagy egyszerűen csak arról beszélni, hogy én szeretem Pink-et, te meg nem, és hogy ez öregségünkig problémát fog jelenteni. Majd nevetünk egyet és mezítláb kimegyek a konyhába egy-egy pohár vízért. Meztelen talpam alatt érzem a hideg járólapot, táncolok két-három lépést. Fáradt vagyok, de nem bírok magammal. Tetszik a boldogság.

Aztán reggel villamossal, vagy busszal utazok. Naponta van, hogy két órát is, és azt kívánom bárcsak lenne már egy saját lakás, amire büszke lehetek, ahová készíthetnék bögrealátéteket, és ahol tarthatnék egy lakásavató bulit. Tudod, azt a fajtát, amikor a tulajdonosok büszkén feszítenek az ajtóban és úgy fogadják a barátokat. Esténként az ablakból nézném az egyre gyérülő forgalmat, figyelném a város fényeit. Várnálak haza, vagy én sietnék hozzád. -Mindkettőnknek vacak a munkarendje, mondtam már?-

Itt akarok lenni, mint egy apró vörösvérsejt a keringésben, ebben a városban, még ha csak időlegesen is. Most érzem azt, hogy már ki akarok szakadni a saját életembe, még ha sok megpróbáltatással és nehézséggel is fog járni. De az elmúlt egy hónap során legalább kiderült, hogy éhen nem fogunk halni, mert bármilyen hihetetlen is, tudok főzni. -persze sokszor csak receptből-

 

A teraszon menta és bazsalikom palántát nevelnék nyaranta, és csak remélném, hogy nem pusztulnak el, mint a kaktuszom, amit végül sikerült vízhiánnyal megölni. A szobába meleg szőnyeget vennék, amibe a lábujjak belesüppednek, és ahol délutánonként le lehet ülni elolvasni egy-egy cikket, vagy néhány fejezetet egy regényből.  Lenne egy éjjeli lámpa is, az az aranyos fajta, amit a barkácsáruházakban mindig megcsodálok. A falakon képek lennének, fekete-fehérek és színesek. Az ágyon párnák és takarók sorakoznának, az íróasztalon könyvek és papírfecnik.

Tudom, hogy nem aludnék többet, mint most, mert éjszakánként biztosan egy billentyűzetet csapkodnék, hogy szülessen meg végre belőlem egy teljes történet, ne csak novellák sorakozzanak a fejemben.

Aztán, mikor a szemeim már égnek a fáradtságtól és érzem, elpilledtem, bebújnék melléd egy meleg takaró alá, fejemet a mellkasodra tenném, és hálát adnék azért, amink van. Mert ez így működik: örülünk annak, amit mi építünk fel. 

Mostanában többet álmodok, mint néhány héttel korábban. Élénk, színes képek robognak a fejemben, jönnek egymás után, mint mikor gyerekként átadtuk a pöttyös labdát a váltóversenyen. Megérkezik az egyik, és már indul is a másik. Munka közben és a hétköznapi teendők intézése alatt is ezen gondolkodom. Hogy egyszer.... majd valamikor.... milyen jó lesz Veled élni.