Régen utáltam így az embereket. Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés is, mikor nem akarod, hogy a közeledben legyenek. Gyakran elgondolkodom rajta, hogy valami burokban kellene élnek és dolgoznom, ahová csak azokat engedem be, akiket én akarok. Másokat pedig kirekeszthetnék. Még a hangjukat sem kellene hallanom.
Nehéz nem tudomást venni a késztetésről, hogy vegyem fel a kabátomat, és tűnjek el néhány napra, mintha nem is léteznék. Még a telefonomat sem vinném magammal, hogy ne tudjanak utolérni. Egyszerűen csak azokra a boldog, nyugodt pillanatokra vágyom, amikor nem kell másra gondolnom, csak Rád és Rám, mint egy nagy egészre.
Elszaladt mellettem ez az év, de reméltem, hogy legalább a karácsonyt megélhetem rendesen, hogy nem kell mások boldogságából csipegetnem, hogy tudok sütni néhány deformált mézeskalácsot, és nyugodtan megvehetem az ajándékokat is, készíthetek néhány díszt a kis fánkra, és vedelhetjük a forró csokit meg a forralt bort. Ehelyett még csak néhány ajándékot tudtam megvenni, becsomagolni nem volt időm egyiket sem, és a mézeskalács is csak a receptfüzetben van meg. Ittunk ugyan néhány pohár bort, de egyszerűen nem tudom átérezni ezt a mindenki által várt ünnepet. Nem megy, és most még csak a kürtős kalács illata, vagy a városban ragyogó fények sem hoznak lázba.
Várom a januárt, hogy magaddal vigyél. Szeretném már az új életemet.
