Utálom a női neveket. Persze csak azokat, amik fészket raktak a fejemben. Odabent tobzódnak, mintha egy király kis házibulin lennének, és nem érdekli őket, hogy nekem mennyire rossz ez az egész. Persze én adtam nekik a táptalajt. Én engedtem, hogy gyökeret ereszthessenek, mert bennem van kevés önbizalom, én nem hiszek magamban. Ez biztosan valami genetikai defekt. Ezek a nevek van, hogy napokon át rágják az agyamat, kínoznak, forró pálcával égetik a fájó részeket úgy, hogy Te nem is tudsz róla. A férfiak vajmi keveset tudnak arról, a nők mennyit gyötrődnek. És most nem a feminista beszél belőlem (hiszen én még az egyenjogúságomat is visszaadnám, tudod), hanem az őszinteség. Nem mártírság ez, hiszen valami baj van azzal, aki szeret szenvedni! Egyszerűen mi szeretjük a dolgokat a kezünkben tartani, tudni, hogy pontosan hol a helyünk, mennyit érünk, és vagyunk-e annyira fontosak a másiknak, hogy az változzon értünk? Ne értsd félre, nekünk magunknak is kell, de jól tudjuk, hogy az egy hosszadalmas folyamat. Az éveken át lerakódott rosszat nehéz ám a fejekből kitakarítani. Lidércek ezek azt hiszem...
Néhány éve írtam ide egy cikket, amiben elmeséltem a Kékszakállú herceg és Judit történetét. Én ezt a leckét megtanultam. Nem nyitogatom a zárt ajtókat, mert nem akarok, és nem is szeretek szenvedni, de továbbra is vannak pillanatok, amikor felteszem magamnak a kérdést: jobb volt ő nálam? miért rajongott érte? ugye nem hasonlítok rá? nem csak egy pótlék vagyok? Nem akarok Judit sorsára jutni, hogy egy legyek az összes többi között, de gyűlölöm az A.-kat, az I.-ket de még a P.-ket is..
Mi, nők egymás között persze észhez térünk, rájövünk, hogy a két nem agya mennyire ellentétesen működik, csak az a baj, hogy az igazságot nem találjuk ebben. Nehéz elfogadni, hogy addig, míg mi éjjel éberen a mennyezet repedéseit számoljuk, addig a másik pihentetően alszik. Valószínűleg igazad van abban, hogy emiatt szereti egymást annyira egy nő és egy férfi. De a démonokkal, a mumusokkal, a szirénekkel mi lesz? Őket hogy lehet elűzni? A józan ész hiánya okozza a veszekedéseket, az összezörrenéseket. Az én és a te irányodból egyaránt. Biztosan nehéz elhinni, hogy évek múltán is ugyanaz a tinédzser szellem van bennem, aki nem látja szépnek magát, és folyton fél valamitől. Biztosan nehezen hihető, hogy ez a koravén tudat volt bennem mindig, és valahogy elfelejtettem az évek során gondtalan lenni. Épp ezért nehéz most nekem. Úgy tűnik a karácsony belőlem ismét a rosszat hozta ki. Az önbizalomhiányt, a kétségeket magammal - és NEM veled - szemben.
Szeretnék tanulni. Megérteni, hogy élhetek együtt a tudattal, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy a féltékenység örök társam lesz. De vágyom rá, hogy ezzel együtt szeress mindig így, ahogyan most. Sajnos nem vagyok tökéletes, sőt... sokszor azt hiszem, több bennem a hiba, mint az összes körülöttem élő emberben, de azt akarom, hogy te ezeket ne lásd. Hogy mindig én legyek a lány, akivel a Petőfi szobornál találkoztál, én legyek az, aki kacsát sütött neked, meg az is, aki mindig sírva kér bocsánatot.
Azt hiszem, megint jól jönne egy ölelés tőled. Mikor érsz már ide? Mikor csörög végre a kulcs a zárban? Minden nélkül töltött óra kétszer olyan hosszúnak tűnik.
Feltétel nélküli szeretettel... így szeretlek én téged.
