Különös, milyen könnyen elfelejtjük, milyen boldogtalannak lenni. Úgy gyűrjük az érzést az agyunk leghátsó szegletébe, mintha nem is lett volna. Aztán valahogy mégis előtámolyog, és megrohamoz minket. Napokig foga tart, nem enged és rág minket, mintha mi lennénk számára a legfinomabb falat. A veszekedés nem úgy jön, mint a filmekben. Nem kopogtat, nem jelez. Egyszerűen csak kézen fogják egymást Boldogtalansággal, két ember közé állnak és vérengzésbe kezdenek. Ilyenkor előtörnek belőlünk az acsargó kutyák és karácsonyfástól, mosolyostól, ajándékostól magukkal visznek minden szépet. És hogy mi marad nekünk?-kérdezhetnéd: az, hogy üresnek és jelentéktelennek érezzük magunkat. Ezenkívül extraként a zsebünkben lesz némi taknyos zsebkendő. Tévedés a másik dolog is, hogy minden veszekedés békülős szexbe torkollik. Neeeem, barátom. A valóságban végül valaki elalszik a két ember közül, és hangos horkolással tölti meg a feszültséggel teli levegőt. Ilyenkor úgy tűnhet, nem is történt semmi, pedig igen. Ezekben a pillanatokban jövünk rá arra, hogy létezik egy nagyon rossz oldalunk ami csak pusztítani akar, és hogy a másik sem különb nálunk. Mondhatnám, hogy tékozlók vagyunk, és időről-időre felégetünk magunk körül mindent, de nem takarózhatunk folyton ezzel! Ez nem mentség semmire! Sem a másikhoz vágott szavakra, sem a csendes dacra, ami bennünk lapul. Mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy megtanul bocsánatot kérni, vagy sem. Egy mondás azt tartja, hogy az kér elnézést, aki jobban szeret. És szeretek erre gondolni, mikor állok egy régi fürdőszoba küszöbén, miközben kimondom a szavakat, majd várom, hogy megkapjam a ,,feloldozást", és azt halljam: ,,semmi baj".
