Füst és martalék

     Azt mondod, van egy határod, egy eszmei vonal, amin belül vannak a még elviselhető dolgok, kívül pedig az elviselhetetlenek. Aztán ahogy haladsz előre, szeded a levegőt egyről a kettőre, ez változik. A kívül eső dolgok bekerülnek, mert többet bírsz elviselni, mint azt képzelted, és mindig ott zeng a füledben, hogy a remény hal meg utoljára. Talán majd holnaptól könnyebb lesz. Talán a következő levegővételnél vagy szívdobbanásnál jobb lesz. Vagy legalábbis kapsz ajándékba egy vastag páncélt, amit lehetetlen átszakítani.
     Mindig vágyunk valamire, megállás nélkül, szüntelen. Percekre, pillanatokra, amikre mondhatod, hogy tökéletes volt.

     Beszűkül a világ. Egyetlen pont köré sűrűsödik, összeáll egy megfoghatatlan füstgomolyagba, ami átfolyik az ujjaid között, hiába markolsz bele. Csak az illatát érzed, a színét látod. De ha vak lennél és süket, akkor is tudnád hogy ott van. Menthetetlenül a közelében maradtál. Még akkor is ha a füst mögött lángok vannak, és idővel talán megégsz, ha a füst akarja.
     Nem tudsz és nem is akarsz távolabb lépni. Csak közelebb. Bele a sűrű anyagba, benne rekedni, érezni a melegét, hogy körülvesz, bekúszik a sejtjeidbe, a tüdőd erezetébe, a keringésedbe. És akkor rádöbbentsz, menthetetlen vagy. Úgy általában menthetetlen. Minden ügyetlenségeddel, naivitásoddal, irracionális álmoddal és magas-fokú vágyakozásoddal együtt.
     De a füst bent tart. Nem tol tovább a lángokba, kifelé sem taszít, de a szívedet nem tudod lecsitítani. Mert ott van a lehetőség, hogy kitaszít, pedig te a lángok közé akarsz sétálni önként.


(Tűz... füst... hol a francban van ilyenkor egy szál cigaretta?)