A narancs az asztalomon pihent két napja. Boldogan sárgállott, gömbölyű felületén hibátlanul tört meg minden lámpa fénye. Óvtam és vigyáztam rá, mint ahogy az ember a legbecsesebb emlékekre szokott. Egy este csendes maradványa, ami annyira nem is volt csendes. Mármint az este. Mert bár halkan lépkedtünk a ködben, minden szó hangosan csattant, akár a csókok a plakátok alatt, és az áruház sorai között. És te elbóklásztál, megnéztél néhány inget, meg egy trambulinba is félig bemásztál. Az ásványvizet pedig megittuk mire a pénztárhoz értünk, nem mellesleg a plüss rókát pedig továbbra is sajnálom, hogy vonalkód híján nem tudtuk elhozni.
De merengések közepette boldogan simulok most is láthatatlan karjaidba. Mert minden nap megtanítod újra és újra, hogyan kell szeretni. Mosolyogsz minden mondatunk végén, szemem fürkészve várja szád görbülését.
Az utolsó cikkely narancsot pedig néhány perce megettem. Nem akartam, hogy elfonnyadjon. Tennem kellett érte valamit, hát tettem. Megettem.... :)