Néha úgy szeretem az embereket. A szétnyitott mellkasukat, ami tátongva kínálja fel a dobogó, vérben forgó szervet. Szeretem a csendes békéjüket, az ordító szerelmüket. Még a vacak humorukat és a lefelé görbülő ajkakat is. Olykor csak jó nézni őket, hogy mint élik a mindennapjaikat. Hatalmas lények, akiket a vonatfülke ablakából nyíltan lehet bámulni. Vagy a szemem sarkából, ha úgy tartja a kedvem. És nem tudom, miért bújik meg bennem s tűnik el nyomtalan az irántuk érzett máskor erős megvetésem. Meleg összebújás után áhítozva könnyű mindenkit szeretni...legalább egy kicsit.
