Nem kapok levegőt. Túl sötét van, még az irányfényes sem világít a megszokott kékségével. Bámulom a plafont, és hirtelen úgy érzem, nincs levegő. Hogy megfulladok. A fal túl közel van, és nincs levegőm. A tüdőm ég, én meg attól kezdek félni, hogy ez valami lassan kialakuló pánikroham. Lerúgom magamról a takarót és botladozva futok az ablak felé, de az nem nyílik, csak majd sokadik próbálkozásra, miután már hangosan zihálva veszem a levegőt. Odakint a kertben halkan csepeg a víz az ereszről a párkányomra, és most áldom az esőt, amiért néhány perce még zuhogott. Odakint az utcalámpák kis pontokként mutatják az utat. Én pedig megragadom hol az egyiket, hol a másikat, igyekszem találni valami ütemet, amire magamba szívhatom, majd kifújhatom a levegőt. Egyre többször érzem azt, hogy ordítani bírnék, és hogy szabadulnom kell bele a nagyvilágba. Még ha céltalanul is.
Az arcodon pedig látom az aggódást, hogy nem tudod hova tenni a szokatlan kirohanásaimat, és szeretlek azért, mert igyekszel megnyugtatni.
