Esténként hiányzol a legelviselhetetlenebbül. Mikor szép lassan mindenre csend ereszkedik, odakint a külvilágra sötétség borul...
Azt hiszem benned egészen más munkál. Inkább a gőg és a harag, mint a hiány.
De talán minden kapcsolat ilyen hullámvölgyekre van ítélve. Ilyen tépésekre és szaggatásokra, mikor a cél csak annyi, hogy minél inkább megbántsuk egymást. De túl nagy vágy-e utána a megbocsátani tudás, és a bocsánat kérés?
És most messze vagy. Távol tőlem. Nem kilométerekre, hanem talán fényévekre. Elkeveredtél tőlem, és rajtad áll, hogy visszatérsz-e. Félek tőle, hogy nem fogsz. Hogy inkább barangolásra adod a fejed.
Az éjszakai lázrózsákban csak feküdtem hajnalig. Csendben néztem a képernyő néma villódzását, a redőnyön átszüremlő, erősödő napfényt. És rájöttem, hogy a világ akkor sem állna meg, ha mi nem lennénk. Forogna csak tovább könyörtelenül, és idővel elfelejtkezne kettőnkről.
Azt hiszem szörnyű dolog ráébredni, milyen múlandóak is vagyunk. És nem csak mi, de a szeretteink, a kapcsolataink is. És ha nem kapaszkodunk beléjük foggal-körömmel, meg sem érdemeljük őket. De van, hogy a körmök beszakadnak, a fogak gyöngyökként repülnek ki a szájból. És mi elfelejtünk hinni és bízni... Mert ilyenek vagyunk...
