Alacsonyan úsznak fölöttünk a felhők. Egy fecske hasítja ketté a szürkeséget. Talán ha felnyúlnék, két kezemmel én magam is kiszakíthatnék belőle egy darabot, majd a számba gyűrhetném, akár az édes, puha vattacukrot.
Csak ezek a borongós esték maradtak meg nekünk, mikor bortól savanykás szájjal csókolózunk, bokánkat szúnyog csípi, miközben a szomszédból áthangzó rádió neszezését hallgatjuk. Lábamat magam alá húzom, és figyelem, ahogy a fűben fekve nézed az elhaladó viharfelhőket. Az egyik olyan, mint egy nagy levelibéka, a másik egy sárkány... Ujjaddal rajzolod körbe a fodrokat, mint egy perce a szoknyám szélét.
Újabb pohár bort töltök, épp csak egy ujjnyit, de jól esik. Csak most. Ebben a békés csöndben, mikor újra nem létezik más, csak mi ketten. Egy nagy betűs TE, és egy nagy betűs ÉN.
