Néhány sárga körte maradt csak az őszből. Lógnak a nagy fa ágairól, makacsul ragaszkodnak valami olyanhoz, amit már rég el kellett volna engedniük. A nedves fűben egy kockás pokrócon kislány ül. Fejét az ágak felé fordítja, nagyot sóhajt, majd rajzol tovább az ölébe fektetett füzetbe. Egy körtét szeretne. És milyen jó lenne, ha egy végre elengedné azt az alvó ágat, hogy örömet okozzon neki. A hűvös levegőtől kipirosodott arc ismét a magas ágak felé fordul. A vágyódás tisztán látszik.
Ismerem a kislányt. A nagymamájáé a kert, de már senki nem érheti el a családból a fa csúcsán csüngő gyümölcsöket. Azok majd vagy lepotyognak, odafent maradnak, míg a madarak el nem csipegetik, vagy egyszerűen ráncosra nem szikkadnak.
Azért fontos, hogy ismerem, mert tudom, melyik gyümölcsöt szereti és melyiket nem. A körtét mindig a tányérja szélére tolja. Nem eszi meg. Ilyenkor, ősszel azonban áhítozva nézi a magasan csüngő gyümölcsöket, mert nem éri el őket. A nagypapa egyik évben, mikor a kislány még csak hat éves volt, kihozta a fészerből a létrát és az összes körtét egy nagy kosárba szedte. Még azt is, ami a legmagasabban volt.
A gyerek izgatottan várta a papát, mikor ér már vissza a földre odafentről. Végre, mikor a kosár a fűben landolt, ő könyékig túrt benne. Átforgatta, megcsodálta a sárga körtéket. A szebbeket benne hagyta, a csúnyábbakat a földre tette, és apró piramist épített belőlük. Meg azonban nem evett egyetlen darabot sem. A nagypapa néhány nap múlva megkérdezte, hogy miért szedette le, ha nem kér belőle? Hiszen a madarak jól laknának ennyi finomságból...
A kislány csak annyit mondott, miközben felnézett az öregre:
-Csak jó volt érezni, hogy szeretsz. Mert amikor leszedted őket, az azért volt, mert szeretsz. Igaz?
A nagypapa lehajolt hozzá, és megborzolta a fejét. Onnantól kezdve minden évben leszedte még az utolsó körtét is a kislánynak. Tudta jól, hogy miért fontos az egész szüret.
Idén azonban már nincs, aki felmásszon a masszív létrára. A nagypapa elment, a kislány 11 éves lett. De a körtékről és arról a nagy körtefáról még mindig a nagyapja jut az eszébe és az, hogy ha igazán szeretünk valakit, mindent megteszünk érte. Még ha az felesleges is...
Azért fontos, hogy ismerem, mert tudom, melyik gyümölcsöt szereti és melyiket nem. A körtét mindig a tányérja szélére tolja. Nem eszi meg. Ilyenkor, ősszel azonban áhítozva nézi a magasan csüngő gyümölcsöket, mert nem éri el őket. A nagypapa egyik évben, mikor a kislány még csak hat éves volt, kihozta a fészerből a létrát és az összes körtét egy nagy kosárba szedte. Még azt is, ami a legmagasabban volt.
A gyerek izgatottan várta a papát, mikor ér már vissza a földre odafentről. Végre, mikor a kosár a fűben landolt, ő könyékig túrt benne. Átforgatta, megcsodálta a sárga körtéket. A szebbeket benne hagyta, a csúnyábbakat a földre tette, és apró piramist épített belőlük. Meg azonban nem evett egyetlen darabot sem. A nagypapa néhány nap múlva megkérdezte, hogy miért szedette le, ha nem kér belőle? Hiszen a madarak jól laknának ennyi finomságból...
A kislány csak annyit mondott, miközben felnézett az öregre:
-Csak jó volt érezni, hogy szeretsz. Mert amikor leszedted őket, az azért volt, mert szeretsz. Igaz?
A nagypapa lehajolt hozzá, és megborzolta a fejét. Onnantól kezdve minden évben leszedte még az utolsó körtét is a kislánynak. Tudta jól, hogy miért fontos az egész szüret.
Idén azonban már nincs, aki felmásszon a masszív létrára. A nagypapa elment, a kislány 11 éves lett. De a körtékről és arról a nagy körtefáról még mindig a nagyapja jut az eszébe és az, hogy ha igazán szeretünk valakit, mindent megteszünk érte. Még ha az felesleges is...
