Mikor hagytam el magam mögött az éjszakázást, a citromos söröket meg a koncerteket és kezdtem el vágyni arra, hogy aludjak egy jót, igyak valami finom kávét, vagy végigolvassak nyugodtan egy könyvet? Sosem voltam az a nagy ,,party-arc" az tény. Csak néhány alkalommal voltam részeg, de sosem szerettem kihívóan öltözni vagy hangosan nevetni csak azért, hogy figyeljenek rám.
Egy mekiben ülök. Innen még sosem írtam bejegyzést. Kék pulóverben vagyok, és valószínűleg az egyetlen nő, aki ma éjszaka nem fog megfagyni. Ahogy körbenézek, tele van az egész hely tinikkel. Az enyémen kívül csak egy asztalnál ülnek idősebbek. Én téged várlak de ők vajon mit keresnek itt?
Kicsit félszegnek érzem magam. Szeretném már ha átölelnél és hazavinnél. Ilyenkor mindig rám jön ez a régóta bennem gyökerező kisebbségi komplexus. Látom ezt a sok szép lányt, és megint eszembe jut, hogy talán ilyennek kellene lennem. Vehetnék én is kurvás szoknyát, festhetném vastagon magam vagy járhatnék bulizni látástól vakulásig. Mégis... Próbáltam, de nem jött be. Minden pillanatát utáltam.
Most is csak azt kívánom, hogy jönnél már, mire elfogy a kávém. Elveszettnek érzem magam.
Utálom ezt az érzést, hogy rosszul vagyok a saját bőrömben. Furcsa egy dolog az önbizalomhiány nem? Most gúnyosan felkacagnék, ha nem volnánk ennyien, mert gyerekkorom óta mindenkitől azt hallom, ,,milyen nagy a pofám". Ez is bizonyítja, milyen keveseket engedek magamhoz közel...!
