Várni

Hajnalban nézem a fürdőszobából beszűrődő fényt, és átfordulok feléd az ágyban. Hangosan horkolsz, én meg elgondolkodom rajta, hogy kicsit arrébb forgatlak. Meg is teszem, miután még néhány percig csak azt hallom. Reggel persze majd tagadni fogod, hogy horkolnál, de az a fontos, hogy Én tudom az igazat.

Néha még most is furcsa, hogy engem szeretsz. Mert mindenki azt mondja nekem, hogy milyen jóképű vagy, meg „szép” fiú. Én meg csak mosolygok, mert tudom, hogy tényleg így van. És büszke vagyok rá, mikor ott állsz a Nagytemplom előtt, és vársz a villamosmegállóban, napszemüveggel, borostával, fülhallgatóval.

Emlékszem, mikor sok sok hónappal ezelőtt még csak nézegettem a képeidet, és álmodoztam rólad, mint valami elcseszett tinilány. Aztán ott voltál mellettem, éreztem az illatod, megfoghattam a kezed. És mostanra hallgathatom minden reggel, ahogy békésen álmodsz. Jó ez a bizonyosság. Jó, hogy nem kell kételkednem magunkban. Jó, hogy együtt tervezzük az életünket, meg hogy segítesz amikor kell.

Félek, hogy lesz idő, mikor már nem lehetek önálló, és muszáj elfogadnom a felkínált támaszodat. Hiszen olyan régóta állok a saját lábamon, hogy már nem is emlékszem, hogyan kell nem így élni. Újra tudom én majd azt tanulni? Hogy fogom bírni? Ez az a félelem, amit a nők túlzott nagy önállósága okoz. Tele vagyunk sztereotípiákkal azok felé, akik nem dolgoznak, és a párjaik tartják el, pedig sosem lehet tudni, kinek miért nem akad egy zsíros munka a horgára.

Félek tőle, hogy elveszettnek érzem majd magam. Amikor ezeket újra meg újra elmondom neked, megnyugtatsz, hogy ne féljek. Bízzak abban, hogy most egy jobb időszak jön, mert megérdemeljük. És én elhiszem neked. Csak ilyenkor, hajnalban félek kicsit. Mikor a város még csendes, de a madarak már csiripelnek, én éberen, nyitott szemekkel nézem magunkat, mintha kívülről szemlélném az egészet. A lakást, az utcát, a munkáinkat, az életünket. És végül mindig rájövök, hogy a sok nehézség ellenére boldogan élünk, boldogabban, mint sokan mások. És ezért hálát kell adnunk. Olyan sokat vártam erre. 

Nő. Fiatal. Tapasztalatlan.

Ha engem kérdeztek, sem csendesnek, sem nagyszájúnak nem éri meg lenni. Próbáltam mindkettőt, és higgyétek el, ha valaki nem akar titeket kedveli, az úgyis talál kifogást. Rám is találtak. Ellenem. Mellettem mindig kevesebben voltak, és a hosszú évek alatt az az egyet jól megtanultam: utáljanak csak nyugodtan a nagy számért, akkor legalább adtam rá indokot.

Valahogy mindig kikívánkoznak belőlem a mondatok és úgy érzem, ha bent kell tartanom, megfulladok. Mintha egy nagy kéz szorítaná kifelé belőlem a szuszt... Ennek eredménye, hogy előbb vagy utóbb ráköpöm az egészet a világra azt, amit addig bent tartottam. Olyankor állnak az emberek, és azt hiszik, hisztizek, vagy csak rossz napom van. Pedig nem! Egyszerűen csak egy idő után túl sok, hogy próbálnak átlépni az ember lányát. Sokszor nagyon gonosz módon, azért mert ő nő, fiatal, vagy „tapasztalatlan kezdő”.

Sokáig azt hittem, hogy csak én vagyok így ezzel, biztosan mindenki másnak könnyebb a beilleszkedés meg az elfogadás, a beletörődés az életbe meg végképp. Aztán a barátaim lassan elkezdték mesélni, hogy náluk, velük is ugyanez a helyzet. D. azt mondja, hogy minden munkát ráosztanak, utána pedig a felettese aratja le a babérokat. B.-nek meg nehéz a helyzete, mert kedves próbált lenni. Most ezt használják ki.. És mindannyiunkban csak gyűlik fel ez a rossz érzés, emészti fel a hétköznapokat, és alig várjuk a szombatot és a vasárnapot, amikor csak ki sem kell menni a lakásból, hanem foglalkozhatunk végre azzal, amik mi vagyunk. Nem könnyű ez, de ki akarok tartani a határozottságom és az önfejűségem mellett. Eddig is az segített át egyről a kettőre.

Erősnek kell maradni, vagy eltipornak minket. Gátlások és megbánás nélkül.

Menet

Betettem a hátizsákomba egy könyvet, meg egy dzsekit, aztán vettem a tornacipőmet, és kiléptem az utcára. A Nap már lemenőben volt, fénye és ereje is csak alig, de azt éreztem, hogy mozdulnom kell, tenni egyik lábamat a másik után, hogy kiszabaduljak abból a 30 négyzetméteres lakásból, amit most otthonnak hívunk. Kellett a friss levegő, látnom kellett a várost, amit majd itt hagyok.

És ahogy mentem ki az erdő felé, rádöbbentem mennyire egyedül is vagyok, mikor L. nincs mellettem. Kivilágosodott előttem, hogy ebben a városban nekem már nincs senkim, mert mindenki elköltözött annak a bizonyos jobb életnek a reményében. Valami szorongásféle is motoszkált bennem, hogy hiába élek itt másfél éve, nem érzem magam teljesen otthon, hiszen még csak a szomszédjainkat sem ismerem. Ennek ellenére mentem töretlenül, nem akartam visszafordulni. Le szerettem volna ülni az egyetemnél egy padra, hogy miközben néhány oldalt elolvasok a könyvből, kikapcsoljon kicsit az agyam, és azt érezzem, hogy ebben a 200 ezres városban az az egyetlen pad csak és kizárólag az enyém.

Ez volt a saját búcsúmenetem, amiben elfogadtam, hogy ha egyszer mennem kell, akkor nem hezitálhatok, mert nem engedhetem, hogy a világom egyetlen városra zsugorodjon. Kávézókat akarok megismerni, hegyeket bejárni, folyókat, tavakat átúszni...

A családom szerint kalandor vagyok köztük, amire büszkének kellene lennem, mert milyen szép szó ez. Mégsem tudok neki örülni, hiszen úgy adták rám a kifejezést, hogy nem tudják: éjszakánként rettegek a legapróbb változástól is, hogy sírva mondom el esténként, mennyire félek is a nagy döntésektől és reggel mennyire nehezemre esik felkelni és újra meg újra elkezdeni egy napot.

Mintha kívülről nézném magam.

Még számomra is idegenek kicsit ezek a komoly gondolatok. Ezek a felnőttes dolgok, amikről évekkel ezelőtt azt hittem, sosem érnek utol, mert halhatatlan vagyok. Most mégis itt mocorognak bennem megállás nélkül, mint azok a giccses, örökmozgó delfinek a régi nappalik üvegasztalain.