Szavak a szájban

Meztelen talpad hangosan ragad a csempéhez minden lépésnék. Kivonszolod magad egy pohár vízért, ezalatt kidörzsölöd az álmot a szemedből, majd ülsz és csak vársz, mint abban a 30y számban. Csöpögős ez a reggel. Látom rajtad, nehezen indul. Hogy miből? Abból hogy remeg a kezed, hogy a szemed nem fókuszál. Mi történt veled? Megint elhagytad valahol? lehet. Nem válaszolsz úgy látom. Csak olvasod némán ezeket a felesleges sorokat, de nem szólsz. Nem válaszolsz, hiába kérdezek, és talán nem is akarsz. Nem vagyok benne biztos. Talán egy nagy pohár sör mellett megeredne a nyelved. Vagy ha valami nyomná a lelkedet. A lelki szemetesláda szerepe mindig is az enyém volt, bár tudom, nem akarod ezt átvenni tőlem.
Most felállsz a székről, talpad megint a csempén csattog, plusz egy mosatlan a mosogató tálcájában. Hol van ebben a realitás? Vagy hol van ebben, amit szeretsz? Egymásra hányt gondolatok a sarokban, nem veszel tudomást róluk, pedig ott vannak. Kezdd el kibogozni őket, azt javaslom. Mert a vastag por és koszréteg alatt mindig ott lesznek. Nem tudod eltüntetni őket.

Mondanám, hogy nem zavar az az egy négyzetméternyi terület, ami jelenleg az életteremet jelenti, de nem tudom. Mert igenis nyugtalanít, hogy egy telefonzsinórnyi hossz áll a rendelkezésemre fél napokon keresztül. Mintha körém akarna tekeredni. Nem olyan vészes ez, mint ahogyan én azt lefestem, csak egyszerűen nem nekem való a monotonitás. Más biztosan élvezi, és szereti, de nekem hiányzik, hogy kreatív legyek, hogy gondolkodhassak.
u.i.: utálom az embereket :D

Macskakaparás

Nem vagyok most képes tartalmas mondatokat összerakni. Rövideket pedig végképp nem, mert betegen az ember nem az igazi. Ha fájhat a hajvonalam, akkor az bizony most rohadtul bizsereg. Átaludnék egy fél napot, és mikor a tükörbe néztem, kétségem sem volt afelől, hogy a szépítőalvás is rám férne (bár nem hiszek benne, mert mindig csak az ilyen csajos sorozatokban bukkanhat fel ilyen marhaság), meg hát amúgy sincs türelmem az ilyesmihez. Pont úgy vagyok ezzel, mint a napozással. Hogy oké, tök jó ötlet, mert nem néznék ki úgy, mintha pincébe lennék zárva egész nyáron, de nincs türelmem pörkölődni a 30 fokban, és nem csinálni semmit. Még olvasni sem tudok, mert azért ha már napon fekszik az ember, akkor jó lenne egyenletesen barnulni, vagy valami...
A holnap meg... Hát jó lenne strandra is kijutni végre, de ha továbbra is úgy érzem, nem bírok állni a saját lábaimon, akkor bizony felesleges az egész. Még egy pocsék nap elé nézek ebben az undorító melegben.
Kellene már az ősz. A sárga levelekkel, meg a fagyhoz közeli hőmérséklettel. Csak én ehetek olyan béna, hogy a legnagyobb melegben vagyok beteg... -.-"

u.i.: nincs erőm utóiratra :D

Tenyérből etetés

Néha felbugyog bennem, hogy úgy megütnék valakit vagy valamit. Tudod, olyan módon, hogy még a lesújtó ököl is belefájduljon. Apró gömbként indul az indulat valahonnan a mellkascsont alól, és terjed szépen lassan, míg már a lábujjakat is elönti forrón. Nehéz szabadulni tőle, ki akarod lökni magadból, de tartasz tőle, hogy ha kiengeded, akkor már nem tudod visszacsalogatni. Mint egy engedetlen állat. Egy ideig a kezedből eszik, elhiteti, hogy te vagy a főnök, de aztán beléd mar, mikor nem számítasz rá. Kiront a kapukon az utcákra, kerítéseket tör, szemeteseket borít fel. Persze csak képletesen értem.
Mert gondolom te is tudod, az indulatot nem tudod megszelídíteni, sem megszeretni. Hiszen azért jön létre,hogy pusztítson. És mégis... Ki szereti a rombolást?

Én.

Lehetek én is...

Lehetek én is ,akiről képet festenek.
Lehetek én is ,aki könyvet ìr.
Lehetek én is ,akiről szobrot faragnak.
Lehetek én is ,aki zenét komponàl.
Lehetek én is ,aki nyelveken beszél.
Lehetek én is ,akire emlékeznek.
Lehetek én is ,egy a sok közül.
Lehetek én is ,aki gyönyörűen táncol.
Lehetek én is ,aki nem álmodik.
Lehetek én is ...
Lehetek én is ...
Lehetek?
Mondd hogy igen!

Rájöttem, nekem nem szabad romantikus filmet néznem. Kosztümös romantikusat pedig végképp nem. Ilyenkor mindig hallani akarom, hogy ,,szeretem magát", ki szeretnék lógni a kertbe, hogy tudjam, tilosban járok.
Szeretem ezeket a filmeket. :)

Most olyan könnyű minden...

Valahogy nem érzem azt a tátongó hiányt mint máskor. Most olyan kellemesen bizsergető minden, mintha valami teltségérzet uralkodna rajtam, mert minden teljes. A szavak, a levegővételek.
Zsibbad a lábam, én meg hagyom. Nem emelkedem fel, hogy alábbhagyjon, mert most ettől is érzem, hogy élek. Nem kell most semmi. Csak ne égne a szemem az álmosságtól.

,,Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart..." 

Könyvet marcangolok lassan szemeimmel, nem engedem elillanni a történetet. Engedem, hogy körvonalazódjon bennem néhány új karakter, szál és szerelem.
Most még a főiskola is hiányzik. A nagy körelőadóival, a fáradtsággal, az asztalra ragadó kávéspoharakkal.
Gyűjteni akarom ezt az elégedettség-érzést. Ezt a számomra idegen teljességet, míg ajtót nyitok, és mosolyogva borulok a másik felem nyakába.

Bélyeg

Bélyeg a borítékon, címzett, feladó megvan. Csak valahogy az üzenet nem érkezik meg sosem azoknak akiknek szánom. Most egyszerűen csak eszembe jutott, mennyi félreértett beszélgetés résztvevője voltam már. Hányszor futott kudarcba erőtlen célozgatásom. Egyszerűen néha olyan, mintha idegen nyelven beszélnék. Mintha az, ami a számat elhagyja, nem bírna jelentéssel.
Mégis újra meg újra próbálkozom vele, hogy majd hátha. Javíthatatlan vagyok. De azért jó, hogy mindig van véleményem, még ha gyakran kéretlen is. Azt hiszem azonban hátrány, hogy a beletörődő embereket hamarabb elfogadják...
Ez is egyfajta bélyeg. Mintha a homlokomra lenne sütve, hogy nagy a pofám. Hogy nem tudom magamnak megtartani a véleményem. De hát ez van. Ezt kell szeretni. Még nektek is!

Tükör

Mindig a gyerekek találnak meg először. Integetnek, puszit dobnak, leguggolnak, hogy én is tegyem ugyanazt. Talán ők még nem látnak többet az emberben, mint játszótársat, feltétel nélküli biztonságot. Szeretem őket. Csak mert nem kérdeznek baromságokat, mert nem kell kötelezően beszélgetni velük, mert nem ismerik a ,,csacsogás" fogalmát.
Olyanok, mintha minden kedvességet, amit mi időközben kinőttünk, magukba szívnák, hogy emlékeztessenek minket, valaha mi is hatalmas szemeket meresztettünk a világra.