Csak figyelj! Nem biztos hogy azt hallod, amit gondolnak.

Fenemód érdekelne, ki mit gondol körülöttem. Néha fel-fel támad bennem ez az érzés, máskor elnyomom, igyekszem csak magamra figyelni, minden mást semmibe venni.
Most jó hogy nem vagyok emberek között. Nem kell alkalmazkodnom, mondhatok, godolhatok bármit, nevethetek feleslegesen, nem kell figyelnem milyen arcot vágok. Én csak másokon látom az igyekezetet, hogy boldog emberi kapcsolataik legyenek. Látom a kezdeti érdeklődést, a reménykedést, néhány esetben a fájdalmat.
Szerintem meg sem éri a szenvedést az egész procedúra. Persze még mindig bennem van a múltkori tüske, hogy nem mernek velem szóba állni az emberek, dehát ha ezt gondolják, akkor majd így is fogok viselkedni. Pont.
Nem vagyok kíváncsi az emberekre, még csak dühös sem vagyok. Talán túl hamar kiábrándított a  valóság, hogy a fajom nem olyan, mint lennie kellene. Feleannyira sem tökéletes, mint azt sokan gondolják.
Szeretem átlátni, mit művelnek egymással, mint marják meg saját barátaikat. Talán a kegyetlenség az, ami mégis vonz hozzájuk. Olyan hogy nem akarom nézni, a szemem mégsem tud elrebbenni a jelenetről. Nem hiába érdekelt a pszichológiai pálya... Legalább én értem mit miért teszek. A lányok tényleg bonyolultabbak, sokszor talán még gyűlölködőbbek is, mint a férfiak. Hm... Érdekes egyébként.
Ha lehetne, figyelgetném az emerket, de csak úgy, hogy ők ne lássanak. Először az arcvonásaikkal kezdeném, magamba vésném a ráncokat, a szeplőket, majd az alkatuk jönne, a ruhák. Szépen lassan haladnék befelé. Megfigyeném a szájakon kibújó szavakat, de leginkább a gondolataikra lennék kíváncsi meg arra, hogy hogyan éreznek. Kár hogy az annyira emlegetett médiumi képességem nem terjed ki arra, hogy gondolatolvasó legyek, hanem továbbra is csak az esőelőrejelzésnél stagnál...
ÉS tényleg észrevettem, hogy sosem fényképezek embereket...

Kitéptél belőlem egy darabot...

Eltűnt árnyalatok a vérszíntől a hamuig

Mi kell ahhoz, hogy az ember színe tüzes vérszínből egyszerű szürke legyen?  A recept roppant egyszerű, néhány perc alatt elérhető a kívánt hatás. Csipetnyi önundor, egy marék önbizalomromboló kritika, megfoghatalan rossz érzések, néhány váratlan halasztás. Csak ennyi. Tálalható hidegen, koszosan és émelyítően.
Jön hozzá a felfeltörő hányinger, az ajkak harapdálása, néhány árulkodó sós vízcsepp, meg a szokatlan ismeretlenség mikor a tükörből visszamosolyog a  tükörképed.
A mosoly erőltetett, szinte vicsorba torzul, a kezek ökölben, körmök vájnak a húsba. És nem érted.
Hol van az az 50 árnyalat, ami a könyvekben? Hol van az a sok szín, hol maradt el a hátad mögött? Vagy egyszerűen csak lekopott mint egy máz? Megette a rozsda, csak itt nem vörösen, hanem szürkén?
Talán.
Ilyenkor hiányoznak a jó szavak, eltűnik az édes cukormáz, de a helye még ott van, csak üresen. És hiába utálod az embereket, hiányzik hogy törődjenek veled, hogy ne mondják azt, kiállhatalannak hisznek, hogy egyszerűen megértség, mi zajlik benned.
Lehet túldramatizálod! Nőj már fel végre! Ne dramatizáld túl! 

Csak ne bonyolítsd! Hagyd meg nekem egyszerűnek!

Szeretnék valami egyszerűt. Valami magától értetődőt és kedveset. Egyfajta emberi megnyilvánulást, amitől fontosnak érzem magam, vagy elfogadottabbnak, mint amilyen most vagyok. Kételkedem benne, hogy valóban létezik-e az egyszerűség számomra. Mindent túl bonyolulttá tesz a környezetem,még azt is, ami számomra egyszerűnek tűnik. Túlbonyolítják, összekuszállják, pedig az út egyenes előttük, talán csak néhány percbe telne végigjárni, pár percbe megvígasztani és azt mondani, nem lesz semmmi baj. Mert csak ennyire lenne szükségem. Tudni, hogy nem vagyok még reménytelen eset, van miért felkelnem holnap, nem csak azért hogy antropólógián haldokoljak 120 percig. Semmi kedvem hozzá. Alig várom már hogy meglegyen a saját gépem. Új világot akarok. Teljesen egyedit, amilyen másnak nincs. Akarom a sorozatokat, az előttem tornyosuló betűket, a  megírt pályázatokat, a hosszabb beszélgetéseket.

Lehet igaz az, hogy csak akkor írok, amikor valami nyomja a lelkem. Sokkal egyszerűbb szavakba öntenem, mint kimondanom. Félek hogy nem értenek meg, hogy kinevetik a kétségeimet. Nem vagyok bonyolult. Egyszerű vagyok, egyszerű vágyakkal és elvárásokkal, egyszerű élettel és egyszerű félelmekkel. Csak egy vagyok közületek. Semmi különleges.
Csak egy élet néhány évvel, nevetéssel és könnyekkel, a hiányolt hosszú sétákkal, tortareszelékkel, meg magányos estékkel, mikor nem merem kikapcsolni a tv-t. Ez van. Se több,se kevesebb.
Csak egy Viki...

,,a világom deformált. a centruma állandó."

Egyszerűen nehéz elfogadnom, hogy ilyennek látnak. Hogy nem mernek hozzám szólni, kimosolyognak, vagy egyszerűen tudomást sem vesznek rólam. Csak szeretném, ha bocsánatot kérnének mindenféle kacifántosság nélkül, úgy mint mikor az ember lemezteleníti saját magát. Nem vagyok kíváncsi a nevetésre, ami a szót kíséri, a  magyarázkodásra, vagy a sértett tekintetekre. Van mikor egyszerűen elég ennyi, hogy azt érezzem, vagyok valaki. Nekem is nehéz kimondani azt hogy sajnálom.De néha meg kell tennem, hoyg én is jobban érezzem magam. De mikor mellém kerülnek az emberek, megbántanak úgy, hogy talán nem is tudnak róla, egyszerűen kijelenetik, hogy nem mertek hozzám szólni, vagy féltek attól, hogy leharapoma  fejüket Ilyen helyzetekben jól esne valamiféle sajnálkozást látni a szemekben.Ehelyett kapok egy tüskét, és egy rovátkát, az önbizalmamat romboló dagadó démon falára, siket hozva neki aznapra megint. Aztán ott vagyok mint most, nem tudom eldönteni mit írjak, mit válaszoljak, mert tartok attól, hogy sok vagyok, tartok attól hogy ez az egész engem felemészt, nem fog maga mögött hagyni semmi mást, csak a nevemet, meg azt hogy nem kedvelnek.Nem akarok a kedvencetek lenni,csak valaki... Akire mosollyal emlékeztek, akire valamiféle jószívvel gondoltok. Építeni szeretnék. Elegem van a rombolásból.
Elegem van mindenből ami megfoszt a saját magam szeretetétől. Nehéz. Néha nem is kicsit. Most úgy érzem, hogy különösen.
Úgy szeretnék szavakat. Olyan igazán mélyről feltörő meg nem gondolt mondatokat, amik lehetnek csak az enyémet, amik nekem szólnak, rólam, és a tetteimről, hogy megért valaki, hogy lát bennem mást is a mogorvaságon kívül, aki emgérti, miért is vagyok oylan bizonytalan magamban. Hogy talán kinevethessem, vagy kizokoghassam magam mindenféle furcsa tekintet nélkül, és hogy ne érezzek mindezek után lelkiismeretfurdalást, hogy megtettem. Vagy hagy kapjak egy kis némaságot, nem kellenek a kutató tekintetek, csak néhány vigasztaló érintés. Nem akarok rejtett üzeneteket, megsemmisült gondolatokat, meg nem valósult ígéreteket.
Csak egyszerű dolgokat szeretnék, semmi nyakatekertet, vagy agyonbonyolítottat. Csak azt hogy az lehessek aki mindig is akartam lenni, de valahogy sosem sikerült. Vagy én nem hagytam, vagy mások.
Nem tudom, mit kellene változtatnom...

https://www.youtube.com/watch?v=iLHG52S_jGw

Hm... utálom meggondolni, hogy mit mondjak. Szeretnék hangosan elárulni mit gondolok, megkérdezni amire kíváncsi vagyok, és csak érdeklődni... gyűlölök a nyelvembe harapni, hogy megtartsam magamnak. Mintha még egy kis reményem sem lenne ezután. Fura ez. Gyakran nem is értem, és csak tétlenül szemlélem, hogy meghunnyászkodom, hogy nem állok a sarkamra, csak sodródom a testekkel, nem a saját utamat járom, vagy ha igen, akkor ágakkal és gallyakal teszem tele, hogy akadályozzam saját magamat.
Hm... Nem is vagyok olyan erős mint gondoltam...



,,Fáradtam fekszem be az ágyba...szebb világot vártam...de mindhiába..."

Helló, helló...

Esik. Az eresz rozsdaette lyukain át néhány csöpp a  hajamba hullik. Fázom, de melegem van, sietek, de mégis ráérek.

Furcsa világ vesz körül.

Mikor az ismerősöktől csak egy sanda pillantást érdemlek, fejek fordulnak el tőlem, vagy mérnek végig kissé megvetően. Nem ilyen világba akartam beleszületni. Hát senkinek nem volt még eszében, hogy jobbá tegye, hogy ne csak elmenjünk egymás mellett, hogy ne legyünk lecserélve semmire és senkire, hogy ne a lustaság, vagy a keserűség mérgezze meg az emberi viszonyokat? Hát senki nem látja ezt?

Picit egyedül érzem magam. Még nem vörös zónásan, de már erősen áthajlik a  középső, kissé sárga árnyalatba. Hogy miért vagyok ilyen, halvány gőzöm sincs. Kicsit labilis fajta, gyengén idegeskedő,de kávégőzben szaglászó emberi lény vagyok,aki megbecsüli még az alig látható szeretetmotzsákat is. Felcsipegetem őket, elraktározom, hogy később eléldegáljek belőle. Akkor van baj, ha ezek lassan elfogynak. Ha már csak néhány marad benne a  zsebemben, és bepánikolok, hogy hamarosan az sem lesz. Újat és újat akarok, ha kell lehetetlen helyekről, könyvek poros lapjai között bújva, süteménybe fojtva vagy porban lépdelve. De szükségem van az utánpótlásra. Hogy a buszon, vagy a vonaton ne maradjak nélküle, hogy mikor hazaérek, legyen valami,amiből élhetek. Lehet túl bonyolult vagyok, nem tudom.
Néha egészen úgy érzem...
Kis várakozás időszak :)