Definiálhatatlan fogalom

Nehéz olyan erősnek maradni mindig, mint amilyen mutatod magad. Nehéz összeszedetten, mindenféle panasz és zokszó nélkül bírni a mindennapokat. Terhes dolog mosolyogni, nevetni, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig belül összeszorul benned valami. Görcsbe rándul és nem enged. minduntalan előtör, akkor, mikor már alig tudod tartani magad előtt a pajzsodat.
Fura ez.
Nehéz.
Keserű.
Bonyolult.

Felcsapott bennem a szeretetéhség. A vágy az ölelés után, ujjak cirógatása után. Már az is ad egy kis boldogságparazsat, ha szép szót kapok. Ha gondolnak rám, beszélnek hozzám. Nem vágyom sokra. Nem vagyok nagyravágyó, telhetetlen, nehéz eset. Csak nem tudok egyedül boldogulni.

Fura egy dolog a magány.
A fogalom persze tisztázott. Enciklopédiák ezrei írták már le, mi is az. Pedig nem lehet definiálni, nincsenek rá szavak. Nem lehet leírni, milyen az, mikor tömegben sincs semmid, és senkid. Hogy emberek százainak zsivajában is egyedül érzed magad, és nem találod a helyed. Ki nem érzett már ilyet?
Azt hiszem, elkapott egy érzés, hogy más életét jobban szeretném, mint a sajátomat. Bárkiét. Mindegy, csak ezt a használatlanságot, ne érezném. Ezt a feleslegességet, ezt a fojtogató félelmet az egyedülléttől. Csak boldog akarok lenni, akit nem érdekel semmi, egy Senki, aki mosolyog, mert jól esik, akinek nem kell magyarázkodni, akinek elég a semmi, aki nem akar építeni. Csak ember akarok lenni. önző, tékozló,kárörvendő, egyedül boldoguló.  Mindegy, csak ne az, akit a nevem takar.

,,Vak akarok lenni ízt és szagot nem ismerő
Érzéketlen néma erdőkerülő
Olajos tó vagyok korom rokkant ideálja"

Az nem igazi tündérmese, amiben részeg a herceg, a királykisasszony meg ronda. Sokan el vannak tévedve, hogy mi is kell egy nőnek. Hogy mi is a romantika. Az biztos nem, hogy ,,Nice shoes... wanna fuck?!" Ugyan, kérem.. -.- Nincs nő, aki nem vágyik a gyengédségre, vagy a törődésre. Olyan nem létezik, aki csak a rossz fiús durvaságot, a nemtörődömséget vagy a ,,leszarom" hozzáállást szereti. Nem. A képlet egyszerű. Minden nő ugyanolyan. Ugyanarra vágyik. A lányregények nem hiába voltak népszerűek.

Kávé-íz csöpögő reggeleken

Talán tényleg igaz, hogy a reggelek tele vannak lehetőséggel. Az agyad pörögni kezd, mit kezdj az új nappal, miközben a kávé keserű íze tölti meg a torkodat, ujjaid között lassan hamuvá válik a cigaretta. Térdeden az aktuális könyv vagy tanulnivaló...
Visszaemlékszel, hogy mikor még gyerek voltál, a nagyinál kanalazva ittad a tejes-kávét. Aztán az évek során a tej is egyre kisebb arányban került bele a fekete koffein-löketbe. Sokszor pedig már nem is csak azért iszod, hogy túl éld a fáradt órákat, hanem csak a hangulat kedvéért. Hogy kiállhatsz valamilyen indokkal a lépcsőre vagy egy parkolóba, miközben a csésze melegíti csupasz ujjaidat. Ilyenkor lehet megejteni a legjobb beszélgetéseket.

Mit is csináljak?
Olyan rövid az a 24 óra. Alig lehet kezdeni valamit vele. Jobb lenne, ha nem lenne szükségünk az alvásra, hiszen annyi értékes dolgot kihagyunk miatta: a felkelő Nap narancsos fényét a havon, az olvadás hangos csepegését a lyukas ereszből, a csendet, amiben napközben nem lehet részünk.
A kávéd lassan elfogyott, csak valami sötét maszatot hagyott a fehér csésze alján, de az ízét még tisztán érzed a nyelveden. A cigarettád elnyomva hever a hamutálban a többi ,,halott" között.
A reggel is lassan délbe fordul ahogy az ablak előtt ülsz, de szereted. Mert tudod, hogy érdemes élni akkor is ha nehéz, ha mögötted fekszik egy kikövezett út, az elejét már nem is látod, és előtted csak akadályok vannak, kavicsok meg sóder. Nagy munka áll előtted. A te feladatod, hogy építsd tovább az utat. Még ha nem látod értelmét, akkor is. Mert ezért élsz, ezért vallod magad embernek. És a reggelek mindig új kihívást, nehézséget, örömet okoznak.
Csak fogadd tárt karokkal, ne rázd le magadról, mint valami ócska terhet, mert egyedül így élheted túl...

dadogás

Érzem a hangodon, látom, ahogy szemed acélos színnel záródik be előttem. Nem tudsz mit kezdeni velem... Én pedig mondom és mondom a magamét, mintha nem lehetne elzárni bennem a szavakat, aztán jön az önutálat, meg a bűntudat. Már nagyon profi vagyok benne. Igazi kiképzett... Sajnálom, hogy képtelen vagyok a változásra, hogy túl erőszakosan akarom a dolgokat a jó irányba vinni. Talán ezúttal hagyom neked hogy eltéríts, hagyom, hogy elvarázsolj... Nincs már erőm akaratosnak lenni. Fáradt vagyok. Kimerült, és talán még keserű is. Az a fajta, amit csak idős korban lenne szabad érezni. Nem akarom, hogy tudd, mennyire nem tudok nélküled élni, mégis elmondom. Mert úgy vélem, jogod van tudni, mekkora hatalommal bírsz felettem. Nem tudom magam összeszedni nélküled. Túl keserves számomra a kapálózás. Nem értem mi vagyok, hogy ki ez a lány, aki visszanéz rám a tükörből. Túl kicsinek érzem magam. Elhanyagolható résznek a Föld golyón.
Szeretem azt a két mandarint az asztalomon, amiből egy a tiéd, mert tudom, hogy szereted. De talán meg kellene ennem, mert mire a kezedbe veszed, már lehet fonnyadt lesz, és kevésbé lédús. Csupán könyörületességből nyomnám le a torkomon, hogy ne ,,szenvedjen". Talán még a gyomromat is rávenném, hogy csendben fogadja magába. Ez most nem  Babrik-féle boldogság-mandarin. Nem. Szó sincs róla. Még csak nem is hasonlít az én nyomorúságosan tartogatott gyümölcseimre.
Túl zavart vagyok. A gondolataim csaponganak össze-vissza, és most először érzem... Jobb lesz csendben maradni...

Fantazmagória

Minden áldott alkalommal, mikor egy könyv végére érek, fájó dolog visszacsöppenni a valóságba. Tulajdonképpen széttépem a szavak által felépített világomat. Érzek egyfajta feszültséget, mintha elvesztettem volna valamit, mintha életekből lennék ezentúl kizárva.

Pedig ezek csak történetek... Kitalált fantazmagóriák, elmeszülemények... Csupa hamis, talmi dolog. Mi azonban érzünk egyfajta késztetést, hogy alakítsuk az életünket.
Egy ideig ilyenkor mindig elveszettnek érzem magam. Kóválygok a házban, gondolkodom az olvasottakon, átrágom magam minden történetbeli mozzanaton. Aztán akarok valamiféle kárpótlást. Újabb könyvet olvasni, vagy elérni valami igazán ,,regénybe-illőt". Az inspiráció fontos egy ,,írónövendéknek". Talán még pozitívum is, hogy nem szívlelem elválasztani a fantázia-világot a valóságostól.
De mégis mit tehetnék?
Elvarázsol az egész, széttép, megrág, kiköp, vagy elnyel. Minden pozitív. Nem lehet azt mondani, hogy nem. Ad egyfajta teljességet, amivel viszonylag nehéz gyorsan megbirkózni. Már most azon kattog az agyam, mi legyen a következő... Pedig még fél órája sincs, hogy az utolsó oldalt is ,,megismertem".
Ilyenkor feltámad bennem a vágy, hogy valami olyat alkossak, ami okoz effajta katarzist. Ami képes megszüntetni a világot, majd tégláról téglára húzni fel egy tökéleteset...

,,Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet."

(George R. R. Martin)

Szívszalon

Be akarom zárni a szívszalont. A kulcsot elrakni, lenyelni, vagy tudom is én... Úgysem lesz rá szükség. Az utóbbi időben úgyis csak átjáró ház volt. Az emberek jöttek-mentek, iszogattak, nevettek, panaszkodtak a csaposnak, majd nemes egyszerűséggel távoztak... Talán nem is emlékeznek a helyre. Sem a tulajdonosára...
Egyet sajnálok... Hogy ha nem lesz használva, el fogja lepni a rozsda, a pókháló és dohos szag... De már így sem vagyok képes fent tartani. Túl sok a vér, amit az ereimbe pumpál, túl gyorsan ver, ha az ismerős arcot meglátja, túl keserű az egész procedúra. A tulajdonos fáradt... Unott.. Megkeseredett... A kulcs fordul a zárban, az ablakokon össze vannak húzva a függönyök...
Belépés, csak saját felelősségre...

Építs újat egy roncsból. Valami édeset és kedveset. 

.csonk.

Néha talán úgy érzed, a szeretetéhség csak, ami benned van. Mintha újra és újra hagynád magad megnyúzni, majd besóznád a sebeket, hogy emlékeztessen, kinek kellene lenned. ÉRZÉKETLENNEK. Aztán felégetve mindent magad körül, feltűnik, hogy nem jó ez sehogy. Hogy ez a telhetetlenség úgyis visszatér, mint egy rosszul beprogramozott periódus, hisz mindig más időpontokban jelentkezik. És csak annyit tehetsz, hogy elfogadod... Vagy talán mégsem...
Sokszor eljátszol a gondolattal, milyen lehet taktikusnak, kiszámíthatatlannak, felelőtlennek lenni... Irigykedés nélkül nézni másokra, és büszkének lenni arra, amilyen vagy. Mindig érzel valami rohadt hibát, amitől átkozottul dühös leszel. Volt már, hogy tudtad, mit rontasz el, de sehogyan sem tudtad kijavítani? Hogy az, amiben hiszel, az ott van előtted, mégsem érnek el addig az ujjaid?
Talán te is vakvágányra tévedtél akkor, és mivel nem hagytál magad mögött morzsákat, újra meg újra rovod a köröket, ismétlődnek a helyszínek, az emberek, a szavak és a gondolatok... Nem látod benne a kiutat, pedig ott van valahol... Mégis merre kellene keresned? Az egész irracionális, szinte szürrealisztikus. Az összes érzéked kiélesedik, intenzívebben ér minden inger.
A gyertya az asztalodon, mutatja, hogy attól, hogy nem ismered, miben kellene változnod, az idő vészesen fogy. Már csak a csonk ég, de az is megállíthatatlanul. Elveszi tőled a lehetőséget arra, hogy hogy kinyisd a szemed.
Csak egy picit kellene távolabb látnod az orrodtól, hogy lásd, Te magad vagy az akadály, ami falként tornyosul eléd...


ui.: Talán olyan ez az egész, mint egy elcseszett önsegítő könyv... -.-"