Akinek ne inge, az ne vegye magára. Aki meg magára kapja, az hordja nyugodtan úgy, hogy ,,tükörbe tudjon nézni". 

ENNYI.

Megszelidíteni

Néha azért még rám tör, hogy szeretnék megváltozni. Elcsendesedni és átgondolni százszor mindent, megrágni, mint egy-egy porcos falatot. Ehelyett gyakran hamarabb jár a szám, mint az agyam, így nem kellene meglepődnöm azon, ha kapok néhány keresetlen mondatot. A tökéletességnek azonban még csak a selejtes másolata sem vagyok. Tele vagyok hibával és foltokkal, amik leginkább a sötétben ütköznek ki, mikor esténként a festékkel együtt lemosom az arcomról a mosolyt is. 

Ha lehetne, megfontoltabb lennék. Olyan, aki inkább hallgat, mint beszél. ,,Csajosabb" és bájosabb. Olyan, aki a filmbeli véres jelenetek közben undorodik, és nem zabál közben két pofára. 

Két kezemen nem tudnám már megszámolni, hogy hányszor adtam a fejem változásra. De mindig elbuktam, így egy idő után úgy gondoltam, hogy csak úszom az árral, és azt az embert mutatom, aki valójában vagyok. Csakhogy a ,,csúnya" oldalamat én sem szeretem. Azt valahová az agyam hátsó felébe kell szorítani, ahol senkit meg nem bánthat. És ha senkit meg nem bánt, én is jobban leszek. 

Nincs is mit mondanom. Talán csak annyit, hogy hálás vagyok mindazért, amit kaptam idén, még ha sokszor olyannak is tűnik, mint aki semminek nem tud örülni. Nem... Mindent számon tartok, higgyétek el... tudok köszönetet mondani.

Megint és újra

Minden alkalommal megrendülök kicsit, mikor csalódok valakiben. Pedig már meg kellett volna szoknom - mondhatnátok, mégis folyton a legjobbat feltételezem másokról. Abban bízom, hogy ők is megadják nekem az esélyt arra, hogy bizonyítsak. De mit is akarok állandóan bizonyítani? 

Hogy jó barát vagyok? 

Jó gyerek? 

Jó munkaerő? 

Vagy törődő társ? 

Talán ez így mind egyszerre. És be kell vallanom, nehéz mindennek egyszerre lenni, ami szeretnék. Közben olykor elfelejtem, hogy Én mit is akarok. Meg kellene tanulnom önzőnek lenni, és csak azt tenni, amihez igazán kedvem van, ami boldoggá tesz, és minden mást likvidálnom kellene, napalmmal kiirtani az életemből. "L" azt mondta, hogy a rossz dolgokat el akarja engedni, és a következő évet már úgy kezdeni, hogy minden napra jusson valami, ami boldoggá teszi. Én is ezt akarom. Olyan emberek között lenni, akik elfogadnak, akikben nem kell csalódnom. Olyan helyeken akarom tölteni az időmet, ahol feltöltődöm, ahol mosolyognom kell. 

Kicsit keserű ez az egész. Mármint, hogy mennyi olyan külső inger ér minket, ami majdhogynem összevagdos. Ehelyett, csak összeszorítjuk a fogunkat, és egy bólintással nyugtázzuk: megint megszívtuk. 

 

Én vagyok a Grincs?

Régen utáltam így az embereket. Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés is, mikor nem akarod, hogy a közeledben legyenek. Gyakran elgondolkodom rajta, hogy valami burokban kellene élnek és dolgoznom, ahová csak azokat engedem be, akiket én akarok. Másokat pedig kirekeszthetnék. Még a hangjukat sem kellene hallanom. 

Nehéz nem tudomást venni a késztetésről, hogy vegyem fel a kabátomat, és tűnjek el néhány napra, mintha nem is léteznék. Még a telefonomat sem vinném magammal, hogy ne tudjanak utolérni. Egyszerűen csak azokra a boldog, nyugodt pillanatokra vágyom, amikor nem kell másra gondolnom, csak Rád és Rám, mint egy nagy egészre. 

Elszaladt mellettem ez az év, de reméltem, hogy legalább a karácsonyt megélhetem rendesen, hogy nem kell mások boldogságából csipegetnem, hogy tudok sütni néhány deformált mézeskalácsot, és nyugodtan megvehetem az ajándékokat is, készíthetek néhány díszt a kis fánkra, és vedelhetjük a forró csokit meg a forralt bort. Ehelyett még csak néhány ajándékot tudtam megvenni, becsomagolni nem volt időm egyiket sem, és a mézeskalács is csak a receptfüzetben van meg. Ittunk ugyan néhány pohár bort, de egyszerűen nem tudom átérezni ezt a mindenki által várt ünnepet. Nem megy, és most még csak a kürtős kalács illata, vagy a városban ragyogó fények sem hoznak lázba. 

Várom a januárt, hogy magaddal vigyél. Szeretném már az új életemet. 

Már csak azt akarom, hogy vége legyen ennek a napnak. Néha jó lenne csak ülni egy irodában, és iratokat tologatni... Szeretném, hogy itt legyél velem.

Az Én váram

Esténként forró teát akarok inni, megenni egy mandarint, és ölelő karok közé feküdni. Nézni egy sorozatot, vagy egyszerűen csak arról beszélni, hogy én szeretem Pink-et, te meg nem, és hogy ez öregségünkig problémát fog jelenteni. Majd nevetünk egyet és mezítláb kimegyek a konyhába egy-egy pohár vízért. Meztelen talpam alatt érzem a hideg járólapot, táncolok két-három lépést. Fáradt vagyok, de nem bírok magammal. Tetszik a boldogság.

Aztán reggel villamossal, vagy busszal utazok. Naponta van, hogy két órát is, és azt kívánom bárcsak lenne már egy saját lakás, amire büszke lehetek, ahová készíthetnék bögrealátéteket, és ahol tarthatnék egy lakásavató bulit. Tudod, azt a fajtát, amikor a tulajdonosok büszkén feszítenek az ajtóban és úgy fogadják a barátokat. Esténként az ablakból nézném az egyre gyérülő forgalmat, figyelném a város fényeit. Várnálak haza, vagy én sietnék hozzád. -Mindkettőnknek vacak a munkarendje, mondtam már?-

Itt akarok lenni, mint egy apró vörösvérsejt a keringésben, ebben a városban, még ha csak időlegesen is. Most érzem azt, hogy már ki akarok szakadni a saját életembe, még ha sok megpróbáltatással és nehézséggel is fog járni. De az elmúlt egy hónap során legalább kiderült, hogy éhen nem fogunk halni, mert bármilyen hihetetlen is, tudok főzni. -persze sokszor csak receptből-

 

A teraszon menta és bazsalikom palántát nevelnék nyaranta, és csak remélném, hogy nem pusztulnak el, mint a kaktuszom, amit végül sikerült vízhiánnyal megölni. A szobába meleg szőnyeget vennék, amibe a lábujjak belesüppednek, és ahol délutánonként le lehet ülni elolvasni egy-egy cikket, vagy néhány fejezetet egy regényből.  Lenne egy éjjeli lámpa is, az az aranyos fajta, amit a barkácsáruházakban mindig megcsodálok. A falakon képek lennének, fekete-fehérek és színesek. Az ágyon párnák és takarók sorakoznának, az íróasztalon könyvek és papírfecnik.

Tudom, hogy nem aludnék többet, mint most, mert éjszakánként biztosan egy billentyűzetet csapkodnék, hogy szülessen meg végre belőlem egy teljes történet, ne csak novellák sorakozzanak a fejemben.

Aztán, mikor a szemeim már égnek a fáradtságtól és érzem, elpilledtem, bebújnék melléd egy meleg takaró alá, fejemet a mellkasodra tenném, és hálát adnék azért, amink van. Mert ez így működik: örülünk annak, amit mi építünk fel. 

Mostanában többet álmodok, mint néhány héttel korábban. Élénk, színes képek robognak a fejemben, jönnek egymás után, mint mikor gyerekként átadtuk a pöttyös labdát a váltóversenyen. Megérkezik az egyik, és már indul is a másik. Munka közben és a hétköznapi teendők intézése alatt is ezen gondolkodom. Hogy egyszer.... majd valamikor.... milyen jó lesz Veled élni. 

Egyszerűen

Különös... Akkor is rólad álmodom, ha melletted alszom. Karod a fejem alatt pihen, állad az orromnál. Beszívom az illatod, és próbállak nem felkelteni. Már csak néhány óra napfelkeltéig, és újra elmegy egy nap, amiben neked is, és nekem is kötelességeink vannak, mindketten dolgozunk egész nap, este pedig fáradtak vagyunk. De a fáradtság veled könnyebb, mint eddig bármikor. Jó hozzád bújni, elmesélni, mi történ velem, és meghallgatni, hogy veled mi volt. Szeretek veled meginni egy kávét -még ha koffeinmentes is-, és jó megenni a csodaszendvicseket, amiket te találsz ki. 

Egyszerű az egész. 

Folyik minden a maga medrében, és én már a kezdetek kezdetén megfogadtam: nem hagyom, hogy akadály gördüljön elénk. Ha pedig mégis valami megpróbál elénk állni, majd szépen arrébb teszem, kitolom a partra. Pont ilyen a fáradtság is. Újra meg újra utánunk úszik, megkerül minket, aztán pofátlanul terpeszbe vágja magát előttünk. De ne aggódj, mindig félresöpröm majd, ugyanúgy, mint minden mást. Talán sokszor értelmetlenül sírok, vagy nem úgy reagálok, mint ahogyan kellene, de nézd el nekem! Nem vagyok tökéletes. Pedig törekszem rá, hogy ha másnak nem is, de Neked az legyek, kívül-belül. 

Boldog vagyok. És a kis szívemben ez az egész nem akar csillapodni, ég bennem szüntelenül. Jó hogy megtaláltál, és én megtaláltalak. Ideje volt!

Poszt egy ,,mekiből

Mikor hagytam el magam mögött az éjszakázást, a citromos söröket meg a koncerteket és kezdtem el vágyni arra, hogy aludjak egy jót, igyak valami finom kávét, vagy végigolvassak nyugodtan egy könyvet? Sosem voltam az a nagy ,,party-arc" az tény. Csak néhány alkalommal voltam részeg, de sosem szerettem kihívóan öltözni vagy hangosan nevetni csak azért, hogy figyeljenek rám.

Egy mekiben ülök. Innen még sosem írtam bejegyzést. Kék pulóverben vagyok, és valószínűleg az egyetlen nő, aki ma éjszaka nem fog megfagyni. Ahogy körbenézek, tele van az egész hely tinikkel. Az enyémen kívül csak egy asztalnál ülnek idősebbek. Én téged várlak de ők vajon mit keresnek itt?

Kicsit félszegnek érzem magam. Szeretném már ha átölelnél és hazavinnél. Ilyenkor mindig rám jön ez a régóta bennem gyökerező kisebbségi komplexus. Látom ezt a sok szép lányt, és megint eszembe jut, hogy talán ilyennek kellene lennem. Vehetnék én is kurvás szoknyát, festhetném vastagon magam vagy járhatnék bulizni látástól vakulásig. Mégis... Próbáltam, de nem jött be. Minden pillanatát utáltam.

Most is csak azt kívánom, hogy jönnél már, mire elfogy a kávém. Elveszettnek érzem magam.

Utálom ezt az érzést, hogy rosszul vagyok a saját bőrömben. Furcsa egy dolog az önbizalomhiány nem? Most gúnyosan felkacagnék, ha nem volnánk ennyien, mert gyerekkorom óta mindenkitől azt hallom, ,,milyen nagy a pofám". Ez is bizonyítja, milyen keveseket engedek magamhoz közel...!

Körte

Néhány sárga körte maradt csak az őszből. Lógnak a nagy fa ágairól, makacsul ragaszkodnak valami olyanhoz, amit már rég el kellett volna engedniük. A nedves fűben egy kockás pokrócon kislány ül. Fejét az ágak felé fordítja, nagyot sóhajt, majd rajzol tovább az ölébe fektetett füzetbe. Egy körtét szeretne. És milyen jó lenne, ha egy végre elengedné azt az alvó ágat, hogy örömet okozzon neki. A hűvös levegőtől kipirosodott arc ismét a magas ágak felé fordul. A vágyódás tisztán látszik. 

Ismerem a kislányt. A nagymamájáé a kert, de már senki nem érheti el a családból a fa csúcsán csüngő gyümölcsöket. Azok majd vagy lepotyognak, odafent maradnak, míg a madarak el nem csipegetik, vagy egyszerűen ráncosra nem szikkadnak.
Azért fontos, hogy ismerem, mert tudom, melyik gyümölcsöt szereti és melyiket nem. A körtét mindig a tányérja szélére tolja. Nem eszi meg. Ilyenkor, ősszel azonban áhítozva nézi a magasan csüngő gyümölcsöket, mert nem éri el őket. A nagypapa egyik évben, mikor a kislány még csak hat éves volt, kihozta a fészerből a létrát és az összes körtét egy nagy kosárba szedte. Még azt is, ami a legmagasabban volt.
A gyerek izgatottan várta a papát, mikor ér már vissza a földre odafentről. Végre, mikor a kosár a fűben landolt, ő könyékig túrt benne. Átforgatta, megcsodálta a sárga körtéket. A szebbeket benne hagyta, a csúnyábbakat a földre tette, és apró piramist épített belőlük. Meg azonban nem evett egyetlen darabot sem. A nagypapa néhány nap múlva megkérdezte, hogy miért szedette le, ha nem kér belőle? Hiszen a madarak jól laknának ennyi finomságból...
A kislány csak annyit mondott, miközben felnézett az öregre:
-Csak jó volt érezni, hogy szeretsz. Mert amikor leszedted őket, az azért volt, mert szeretsz. Igaz?
A nagypapa lehajolt hozzá, és megborzolta a fejét. Onnantól kezdve minden évben leszedte még az utolsó körtét is a kislánynak. Tudta jól, hogy miért fontos az egész szüret.
Idén azonban már nincs, aki felmásszon a masszív létrára. A nagypapa elment, a kislány 11 éves lett. De a körtékről és arról a nagy körtefáról még mindig a nagyapja jut az eszébe és az, hogy ha igazán szeretünk valakit, mindent megteszünk érte. Még ha az felesleges is...

Hosszú idő óta, ma próbáltam meg úgy dolgozni először, hogy nem panaszkodtam arra, milyenek a körülmények, és hogy folyton egymást gáncsoljuk el a kollégákkal, nem pedig segítjük. Az lebegett a szemem előtt, hogy nemsokára vacsorát főzünk, meg elmeséled a napodat. Hiányzol. Ezt most írom le először. Mondtam már neked, tudom. Nem is egyszer. De ez itt megmarad, mintha kőbe vésném. Ki nem törlöm, át nem javítom. Egyszerűen és a legmélyebben tudsz hiányozni, ami csak létezik.

Azt hiszem tisztelem azokat az embereket, akik nyíltan genyók. Legalább tudom, hogy mire kell számítanom. Kevésbé féltem a hátam tőlük, mint azoktól, akik sunyik és egyből a hátamba szúrják a kést, ha nem figyelek. 

Tudom. Egyszerűen.

Összemosódnak a napok. Már csak a naptár követi számon a falon, hogy hétfő van, vagy kedd, esetleg úgy elrohant az idő, hogy már a szerda derekát tapossuk könyörtelenül. Az idő, mint fogalom, mostanában megzavarodott, elvetted tőlem, és valami furcsa, ködszerű állapotban vagyok, amiből mindig fáj picit kiszakadni, hogy betegyem a lábam abba a világba, ahol muszáj dolgoznom, és cipelnem kell a hátamon egy olyan egyetemet, amit sosem tudnék megszeretni. 

Azt mondtad reggel búcsúzáskor, hogy ne hagyjam, hogy elvegyék a kedvemet, látod, hogy csak kínlódok egy helyben. És most épp ezért tettem fejhallgatót a fejemre, és ültem a legszélső asztalhoz, hogy megmaradjak ebben a bizsergető ködben. Felidézem az együtt töltött napokat, a hosszú nevetéseket, azt, ahogyan csak mi ketten vagyunk képesek egymást piszkálni, hogy milyen éjszaka a sötétben, álomból kiszakadva azt hallani, hogy szeretsz, miközben kezed a fejemet simogatja. Talán sokszor nem is emlékszel rá, hogy mondod, azt pedig nem is tudhatod, hogy milyen nagyon jól esik minden alkalommal ezt hallani. 

Néhány hete azt mondtam: olyan szerelemere vágyom, amitől az embernek folyton forró  a szája. Azt hiszem valahol délen a tündérkeresztanyám meghallgatott, mert tádáááááám, itt van ez a szerelem, pedig már kezdtem róla lemondani. Azt hittem, ilyen csak a könyvekben létezik, meg a forgatókönyvírók szadista fantáziájában. De nem! Itt van ez az egész hús-vér valójában, én meg csak sóhajtozom, mint egy tizenéves, és mást sem tennék, csak csókolnálak szüntelenül. 

Valahogy azt érzem, hogy minden, amit eddig tettem, amiért itt vagyok most, az okkal történt. Így kerültem ide melléd nem igaz? Ha nem tanulok tovább, még mindig nem Debrecen macskakövein lépkednék, ha nem váltottam volna munkát, valószínűleg sosem látsz meg a vasútállomás felé sietve. És akkor nem érkezik meg az első leveled. Aztán a második és a harmadik sem. De nem így történt szerencsére. Itt vagyok, és tudom, hogy ez egy szép történet. Az, ami kettőnk között van. És senkinek oda nem adnám, semmiért el nem cserélném, mert ez a legcsodálatosabb dolog, ami az életemben megtörténhetett. 

És tudod mi a legjobb az egészben? Hm? Az, hogy TUDOM, hogy szeretsz, mert minden porcikámmal érzem.

Nőnek lenni

Jó nőnek érezni magam melletted, és élvezem, hogy igazi férfi vagy. Hogy rám adod a kabátot, megcsókolod a kezem és alhatok a mellkasodon. Tudom, tudom, valószínűleg minden nővel ilyen udvarias lennél, hiszen ez a természetedből fakad, mégis... Szeretek arra gondolni, hogy vagyok neked olyan különleges, mint Te nekem, édes. Imádom, hogy minden találkozást igazi randinak érzek, és rá kell jönnöm, hogy szeretem, hogy vigyázol rám, mert fele annyira sem vagyok erős, mint ahogyan azt elsőre megítélik rólam. De hát te ezt pontosan tudod, nem igaz? Látod rajtam, mikor megsajnálom a halott lepkénket, vagy mikor a fáradtság legyűr és másra sem vagyok képes, mint hogy odakucorodok melléd és alszom néhány órát, míg olvasol. Szeretem a hétköznapjainkat, hogy minden nap látlak a héten, és hogy minden napba belecsempészünk ketten valamit, amitől az csodálatos lesz. 

Tegnap azt mondták nekem, hogy onnan tudják, nem voltam még ilyen szerelmes, hogy ,,ilyen szépeket" írok. Ez itt mind én vagyok. De úgy tűnik te lettél a fix pontom a világban, és beleírtuk magunkat egy közös életbe.

A változtatáshoz nagy elhatározás kell. Idő meg elszántság, vágy valami jobbra. Van egy időszaka ennek, mikor az ember legszívesebben kettészakadna. Aztán eltelik egy-két hét és úgyis az ismeretlenbe veti bele magát, mert abban benne a boldogság lehetősége. Egy halvány remény. A munkahelyváltás óriási dolog. Tapasztaltam már néhányszor, de Rajtad látni rosszabb, mint megélni. Segítenék, ha tudnék...
Mert jóban, rosszban...

Listák

Egy picit azért hiányzik a nyár. A lenge szoknyák, a göndör felhők az égen, a limonádék és a jeges teák, a csillagos éjszakák és a tóparti pihenések. December 1-e van. Olyan hamar eltelt ez az egy év, és annyi minden történt. Valószínűleg egy ilyen különös összesítésnek szilveszterkor kellene történnie, mert akkor születnek a legnagyobb fogadalmak, bár én azon kívül, hogy ,,no, idén én bizony boldog leszek", azon kívül soha, semmit nem ígérek meg.

Ilyenkor mindenki elgondolkodik azon, vajon sikerült-e mindent megtennie, amit ebben az évben szeretett volna?

Nekem továbbra is maradtak pontok az idei bakancslistámon, amik nem jöttek össze, és azt hiszem, ezeket átviszem a jövő évre. Előbb utóbb csak sikerül minden. 

Amit még meg akarok tenni...:

-lefényképezni az öreg fákat Császárszálláson, mert minden alkalommal, mikor busszal elhaladok mellettük, azt érzem, hogy muszáj felmásznom legalább az egyikre, hiába követnék el birtokháborítást

-megcsinálni a nyelvvizsgát, bár az az igazság, hogy már régen meg lenne, ha rá tudnám venni magam, hogy ne az Éhezők viadalát olvassam újra, hanem németül bogarásszak reggelente valami szöveget

-Bejárni Londont, Rómát és Párizst
-Kézben tartani egy kiadott könyvemet...

-Salakmotorozni, csak hogy tudjam, milyen érzés...

-Panelházban élni, és esőben is megsétáltatni a kutyámat...

-Megnézni egy operaelőadást, és koncertteremben hallani egy Shubert, vagy Bach szerzeményt

-Megtanulni zongorázni...
-Csak egyszer balettpapucsot húzni a lábamra egy délután erejéig...
-Fenyőfa alatt olvasni egy pokrócon...

-Macskát fektetni a mellkasomra tévézés közben...
-Megtanulni, hogyan bámuljak meg mindenkit nyíltan

-Kézzel írott levelet kapni... 

Ahogy sorra vettem ezeket a pontokat, megnéztem egy két évvel ezelőtti listámat. Legalább a felét megvalósítottam róla. Azért az jó arány nem? De azt hiszem, soha nem lesz olyan évem, amikor üres lesz a bakancslistám, mert mindig újabb és újabb vágyak, tervek kerülnek majd rá, amit kötelességem kipipálni. 

Ebben az évben sok dolog történt velem. 

Amit idén megtettem, és megtörtént... (kurtított változat)

-Az utolsó tanuló-évembe léptem

-Ott hagytam az első komoly munkahelyemet

-Fesztiváloztam végre egy nagyot, még ha el is lett rontva, akkor is

-Új munkahelyet találtam

-Új kávézókat ismertem meg, sütiket kóstoltam

-Lezártam egy hosszú kapcsolatot

-Megtaláltam "L"-t, akivel boldog vagyok, és fülig szerelmes

-Rengeteg cikket és riportot készítettem

-Elkezdtem "L" miatt főzni, és úgy tűnik nem is csinálom olyan borzasztóan rosszul

-Ösztöndíjat kaptam

-Hivatalosan is horgolhatok

-Eljutottam Prágába

-Megtanultam barátkozni, és másnaposra inni magam -bár ezt továbbra is az ,,öregségemre" fogom

-Papagájokat neveltem 

És még sok-sok-sok minden, ami miatt boldog vagyok. És még van egy teljes, egész hónapom, amit "L"-nek akarok adni. Mert hiába ez a sok pont, a legjobb, és legnagyszerűbb dolog az idén az volt, hogy Őt megismertem, és hogy az Övé vagyok. :)

És hogy hiányzik a nyár... Igen... A hosszú éjszakáival, amit meg akarok osztani vele, amiben már része lesz, az biztos, hogy együtt fagyizzunk és sétáljunk mezítláb a fűben, etessük kacsákat meg főzzünk tűz fölött. Jó lesz. Érzem...